Ahdaf Soueif

Hogy csaphat le az emberre ilyen hirtelen? Hogy toppanhat be csak úgy, se szó, se beszéd, minden előzetes figyelmeztetés, értesítés nélkül? Nem lassan, fokozatosan, ráérősen kellene inkább elhatalmasodnia, hogy amikor eljön a pillanat, s az ember rádöbben: "szerelmes vagyok", legalább tudja - vagy azt higgye, hogy tudja -, kit és mit szeret egyáltalán? Hogy lehet az, hogy egyetlen mozdulattól, egy ismerősen koppanó lépéstől, egy homokba hulló hajtincs árnyékától máris hömpölyögve áradnak-apadnak a szív hullámai?

Ó, bárcsak meg tudna lenni az ember alvás nélkül, vagy legalább a napok hossza duplázódna meg, hogy legyen időm mindent megnézni és megtapasztalni, amit csak lehet, s aztán arra is jusson pár óra, hogy mindezt átgondoljam, s benyomásaim itt-ott csillogó tavacskákban összegyûlve, kanyargó folyóként áradjanak szét a lelkemben, majd más gondolatokkal elegyedve haladjanak valamely végső, fennkölt tanulság felé!

Gondolataim írás közben megvilágosodnak, s a kezdetben hisztérikus, összefüggéstelen impressziók végül véleménnyé formálódnak, oly tündöklő, kristálytiszta képpé, amelyhez fogható csak egy festményen látható.

Az élet nem áll meg, így mire az ember felméri a helyzetét és rájön, mit kéne tennie, addigra megváltozik körülötte a világ, ő pedig lélekszakadva rohanhat, hogy behozza a lemaradást. És rohanás közben ugyan ki tudna világosan gondolkodni?

A múltban az a szép, hogy itt hever az asztalon: naplók, fényképek őrzik, s egy harang alakú gyertyavédő bura meg néhány történelemkönyv mesél róla. Itt lehet hagyni, vissza lehet jönni hozzá bármikor, hiszen megvár - méghozzá változatlanul. Az ember bármikor visszalapozhat s újra megnézheti, hogyan is kezdődött a történet.

Sok beszédnek sok az alja, higgye el nekem. Az ember csak mondja a magáét, és mindenki úgy forgatja ki a szavait, ahogy akarja.

A festészet egyfajta vizuális költészet, éppúgy, ahogy a költészet egyfajta verbális festészet.