Alan Bennett

Az ember azért fordul a könyvekhez, hogy megerősítsék a már meglévő meggyőződésében. A könyvek, mondhatni, kimondják az utolsó szót.

Egy nyolcvanesztendős számára a dolgok már nem megtörténnek, hanem megismétlődnek.

Az ember elérte azt a kort, amikor már nyugodtan meghalhat anélkül, hogy ezzel bárkiben is megbotránkozást keltene.

Egy olvasó alig különbözik valamiben az egyszerû szemlélőtől, ha viszont ír, akkor cselekszik is valamit, márpedig neki az a kötelessége, hogy cselekedjék.

Az ember nem beleteszi a könyvekbe az életét, hanem bennük találja meg.

Az olvasás nem cselekvés, és épp ez a baj.

Az embereknek nem szabad azt gondolniuk, hogy a világot nem alakíthatjuk kedvünk szerint. Ennek csak káosz lehetne az eredménye.

Az ember az olvasás öröméért olvas (...). Az olvasás nem közérdekû kötelesség.

Olvasni annyit jelent, mint visszavonulni a nyilvánosságtól. Mint hozzáférhetetlenné tenni magunkat.

Minden könyv gyújtószerkezet, arra való, hogy felgyújtsa a képzeletünket.

A könyvek fütyülnek rá, hogy ki olvassa őket, vagy hogy olvassák-e őket egyáltalán. Számukra minden olvasó egyenlő.

A könyvek (...) mindössze tükörképei vagy változatai a világnak. Könyvek? Mi szüksége lehet rájuk annak, aki ismeri a valóságot?

A könyvek nem arra valók, hogy agyonüssük velük az időt, hanem arra, hogy többet tudjunk meg az életünkről vagy más világokról.

Az emberek többsége tud olvasni (...), de nem vagyok biztos benne, hogy meg is teszik.

A kivonatolás tömör, tényszerû és célratörő. Az olvasás ezzel szemben rendezetlen, csapongó és örökösen további olvasásra csábít. A kivonatolás lezár egy témát, az olvasás viszont felnyitja.

Az élet olyan, akár egy szardíniakonzerv. Mindenki a konzervnyitót keresi.

A boldogság egyik lehetséges receptje, ha nem érezzük úgy, hogy jogunk van bármihez is.

Megpróbáltunk egy kis anarchista közösséget összehozni, de az emberek nem voltak hajlandók betartani a szabályokat.

Ne káromkodj (...)! A szókincs hiányáról tanúskodik.