Alan Moore

Miközben több ezer dolláros lábbelik hagynak nyomot a Hold felszínén, a Földön gyermekek milliói éheznek.

Régi ironikus mondás, de ma is igaz: miközben az ember véres háborúra készül, fennhangon és ékesszólóan élteti a békét. Ez a következetlenség nem a huszadik század találmánya, mégis, ez a század látta e jelenség legszembetûnőbb példáit. Még soha nem ecsetelte az ember a világharmónia iránti vágyát ily meggyőzően, miközben tömegpusztító fegyverek soha nem látott garmadáját halmozta fel. A második világháborút - ahogy tudatták velünk - azért vívtuk, hogy ne legyen több háború. Az atombombát ugyanezen oknál fogva fejlesztettük ki.

Háborúkkal és fegyverekkel nem tudtuk legyőzni a háborút. Ebben kudarcot vallottunk.

A világ úgy hemzseg a csodáktól, hogy azok közhellyé válnak és mi elfelejtjük... elfelejtem. Folyton ugyanazt a világot fürkésszük, mely így elszürkül előttünk. Más perspektívából azonban elakad tőle a lélegzetünk, mintha akkor látnánk először.

Miért veszekszünk? Az élet oly törékeny; szerencsés vírus, mi sárröghöz tapadva lóg a végtelen semmiben.

A hideg, fullasztó sötétség örökké tart, és mi egyedül vagyunk. Éljük az életünk, mert mást nem tehetünk. Érveket később gyártunk. A semmiből születünk; gyermekeket nemzünk, kik szintén kárhozottak; a semmibe merülünk. És ennyi az egész. A lét véletlenszerû. Nincs benne szabály, csak amit mi képzelünk bele, ha sokáig nézzük. Nincs értelme, csak amit mi aggatunk rá. Ezt a vitorla nélküli világot nem homályos metafizikai erők szabják. Nem Isten öli meg a gyermekeket. Nem a sors darabolja fel őket, és nem a végzet veti a kutyák elé. Hanem mi. Csak mi.