Alfred Tennyson

Hívebb az őszinte kétely, Hidd el, mint a félszívû hit.

Ha annyi virágom volna, ahányszor eszembe jutottál... örökké a kertemben sétálhatnék.

Jobb szeretni és elpusztulni, mint soha meg nem ismerni a szerelmet.

A remény mosolyogva lépi át az új év küszöbét, miközben azt suttogja: "ez az év boldogabb lesz".

A létezés még nem élet.

A hatalom elfeledi a haldokló királyt.

Untat várni, elmúlni csiszolatlan rozsdállva és nem munkában ragyogni! Csak lenni: még nem élet. Ezer élet együtt se volna sok, és hogy fogy ez az egy is...

Az álmok igazak, míg tartanak, s vajon nem álomban élünk-e mind?

Mély bánat volt az, mely emberivé lágyította szívemet.

A jó házasságban nincs egyenlőtlen és egyenlő. Mindkét fél hiányt tölt be a másikban, mindkettő gondolatot ad a gondolatnak, célt a célnak, akaratot az akaratnak, s így gazdagodnak ők. Egy lélek és egy test. Együtt dobbanó szív: egy élet.

Sok titok van még; és bár nem vagyunk az az erő, mely egykor eget és földet rázott: vagyunk, ami vagyunk; sors és idő gyengíthetett, de hős szivünk együtt ver s kemény hite, hogy küzd, keres, talál s nem hagyja magát.

Harmatkönnyet hullajtott a golgotavirág Örömében a kapunál "Jön már, jön már az én kedvesem" Kiált a rőt rózsaszál Sarkantyúfû felrikolt; "Hallom már a lépteit Neki, kivel Sorsom közös s nem számolom vétkeit" "Elkésett" zeng a fehér rózsa szirmáról keserves siralom "Várnék rá bármeddig" susogta a liliom.

Része lettem mindannak, ami ért.

Utaznom kell, hogy fenékig ürítsem az életet.

A barátság, amelynek csak bor a komája, hamar elenyészik.