Ally Condie

Vajon miért könnyebb leírni egyes dolgokat, mint elmondani őket?

Ha a veszteségnek nevet adunk, még hihetőbbé válik.

Lelkünk mély és kifürkészhetetlen, akár a kanyonok világa. Ha valaki beleír valamit, az örökre benne marad, akár a sziklába vésett szó.

Sötéttel jelöltem mindent, Ami öl, ami sajog, ami fáj, Életem térképén elolvadt a hó, És koromfekete lett a táj.

Furcsa, hogy bár nincs jelen, mégis úgy érzem, mintha itt lenne velem. A hiánya olyan éles és intenzív, hogy szinte pótolja őt.

Tudom, hogy egyszer újra találkozni fogok Kyjal, és két csók között a fülébe suttogom a leírt szavakat. Akkor egyszerre feltámadnak majd a semmiből, a hamuból, és újra élettel teli, hús-vér szavakká válnak.

Szerelmesnek lenni valakinek az életébe, vajon ugyanaz, mint beleesni magába az emberbe?

Ha nem tudnám szavakba önteni az érzéseimet, léteznének-e a tudatomban, érezném-e őket egyáltalán?

Érdekes, hogy mennyire ragaszkodunk a múltbéli dolgokhoz, még akkor is, ha a jövőnkről van szó.

Az igazság felfedésekor gyakran nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt. Nem mindegy, hogy mit és mennyit mondunk el a másiknak.

Az igazság néha fáj, és az okozott seb néha begyógyíthatatlan.