Antoine de Saint-Exupéry

Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerû lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...

Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (...) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (...) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel.

Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba.

Nem tudom (...), nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét.

A föld mélyebben megtanít önmagunkra, mint az összes könyvek: mert ellenáll nekünk. Az ember akkor fedezi föl magát, amikor megmérkőzik az akadállyal.

Úgy látszik, nem akkor érkezünk el a tökéletességhez, amikor már nem lesz mit hozzátennünk, hanem akkor, mikor már nem lesz mit elhagynunk.

A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.

Nincs remény, ha vak vagy arra a fényre, amelyik nem a dolgokból, hanem a dolgok jelentéséből árad.

Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.

Ha valami felemelő érzelmet ébresztek benned, tovább fogod adni nemzedékről nemzedékre.

Igazságtalan vagy a hétköznapokkal, amikor ünnepre készülsz, de az eljövendő ünnep balzsamossá teszi a hétköznapokat, és te gazdagabb vagy attól, hogy létezik ünnep.

A víz semmi, ha nem tudod, mit jelent a hiánya. És az még nem élet, ha nem halsz szomjan.

Én szeretem a szegkovácsok és a deszkafûrészelők énekeit, mert ők nem a készet dicsőitik, aminek nincs tartalma, hanem a hajó felé való emelkedést.

A szerelemvágy szerelem. Mert nem vágyhatsz arra, ami még nem fogamzott meg benned.

Kultúrát ajándékozni (...) azt jelenti, hogy szomjúságot ajándékozol.

Sejtelmed sincs róla, mi az öröm, ha azt hiszed, hogy a fa azért a fáért él, amilyen éppen, a saját kérgén belül. A fa szárnyas magvak forrása, nemzedékről nemzedékre alakul és szépül. Halad, de nem ahogyan te, hanem ahogyan a tûzvész terjed a szelek szeszélye szerint.

Azt képzeled, hogy boldogságodat a bírásból meríted, és lihegve halmozod egymásra a köveket, amelyek máshol bazilika kövei lehettek volna, s ezt tartod boldogságod előfeltételének. Holott egyetlen kőtől is lázba jön a másiknak a szíve és a lelke, ha istene arcát mintázza ki rajta.

A szerelem fájó sóvárgása maga a szerelem.

A múló időt ne úgy fogjuk fel, mint ami koptat és elveszejt, ne egy marék homokot lássunk benne, hanem valamit, amiben kiteljesedünk!

Ha azt hisszük, hogy a gép lealacsonyítja az embert, azért hisszük, mert talán nincs elég távlatunk az olyan gyors átalakulások megítéléséhez, amilyeneken átmentünk. Mi a gép kétszáz éves története az ember kétezer éves történelméhez képest! Voltaképpen még be sem rendezkedtünk ebben a villamosított tájban, ebben az új házban, mely még föl sem épült egészen. Rohanvást változott meg körülöttünk minden: az emberi kapcsolatok, munkalehetőségek, a szokások. Sőt: lélektanunk is alapjában megrázkódott. A távozás, távollét, távolság, visszatérés fogalma, ha a szavak nem is változtak, nem födi többé a régi tartalmat. Hogy a mai világot megragadjuk, a tegnapi világ számára készült nyelvet használjuk. S úgy tûnik: a múlt élete jobban megfelel természetünknek, csak azért, mert jobban megfelel nyelvünknek.