Audrey Niffenegger

Méltónak lenni a boldogságra, az a nehéz.

Alszom. Szilárdan lakom az alvást, akarom, irányítom, kirekesztem az álmokat, megtagadom, megtagadom. Az alvás most a szerelmesem, a feledésem, az ópiumom, az amnéziám.

Nehéz, amikor az ember itt marad. Várok (...), és nem tudom, hol van, nem tudom, hogy van. Nehéz annak, aki marad.

Talán csak álmodlak. Talán te álmodsz engem; talán csak egymás álmaiban létezünk, és reggelente, amikor felébredünk, elfelejtjük egymást.

El akarom mondani neked, hogy szeretlek. A szerelmünk volt a fonal a labirintusban, a háló a kötéltáncos alatt, az egyetlen valódi ebben az én különös életemben, amiben bízhattam. Ma este úgy érzem, hogy a szerelmemnek ebben a világban nagyobb a sûrûsége, mint jómagamnak: mintha itt maradhatna utánam is, és körülvehetne, megtarthatna, ölelhetne.

Semmi siránkozás sem tud hozzátenni egyetlen percet sem az életéhez, nem ad több szívverést, lélegzetet sem.

Bókolj, amíg gondolkodsz, hogy mit mondj. Időt nyersz.

Ott van otthon, ahol lehajthatod a fejed.

Se Idő, se Hely, se Sors, se Halál, se semmi, az édes vágyat semmi sem csökkenti.

Ott vagy otthon, ahol a szíved lakozik.

Mindent könnyebb megtanítani, mint azt, hogyan legyen az ember... boldog.

Az állatoknak sokkal szebb lelkük van, mint nekünk. Sosem hazudnak.

A káosz nagyobb szabadság; lényegében tökéletes szabadság. De jelentés nélkül. Szeretnék szabadon cselekedni, de azt is szeretném, hogy a tetteimnek valami jelentése legyen.

Az álmok nem azonosak a valósággal, de azok is fontosak.

Az ember holtan is lehet klassz. Tulajdonképpen így a legkönnyebb, mert nem öregszik, nem hízik és nem kopaszodik.

Utálok ott lenni, ahol ő nincs, amikor ő nincs. Mégis mindig elmegyek, és ő nem képes utánam jönni.

A halottaknak szükségük van ránk, hogy emlékezzünk rájuk, még ha nem is tudunk, csak annyit mondani, hogy sajnálom, amíg a szó minden jelentőségét elveszti és olyan lesz, mint a levegő.

Egy olyan érzés töltött el, amelyet később az alkohol segítségével próbáltam előidézni, és végül Clare-rel találtam meg: az egység, a feledés és a gondtalanság érzése volt, a szó legjobb értelmében.

Amikor az ember együtt él egy asszonnyal, mindennap tanul valamit. Eddig azt tanultam meg, hogy a hosszú haj egy szempillantás alatt eltömíti a zuhany lefolyóját; hogy nem ajánlatos az újságból kivágni semmit, amíg a lapot nem olvasta a feleséged, még ha az illető újság egy hetes is; hogy a kétszemélyes háztartásban én vagyok az egyetlen, aki háromszor hajlandó vagyok ugyanazt vacsorázni duzzogás nélkül; és hogy a fejhallgató arra való, hogy a házastársat megóvja a házastársa zenei túlzásától.

Ébren fekszem, és félek, hogy eltûnsz és sosem térsz vissza. Ébren fekszem, és azokon a dolgokon rágódom, amelyekről félig-meddig tudok a jövőből. De teljes mértékben hiszem, hogy nekünk együtt kell lennünk.