Bächer Iván

Fáj, hogy jónak gondoltuk magunkat, mégis rosszat cselekedtünk. De ne a másikat hibáztassuk és gyûlöljük ezért. Sőt még magunkat se gyûlöljük. Szomorkodjunk kicsit. Aztán próbáljuk meg újra, a rosszat elkerülve, csinálni valamit.

Minden becsületes élet korszakokra osztható: tagolja időnket a táj, város, az utca, a ház, ahol éltünk, tagol társ, szülő, gyerek, munka és betegség, azok az emberek, akikkel egy-egy szakaszban együtt vagyunk, találkozunk naponta, akiktől - azt hisszük akkor - el nem válunk már soha, és akiket a következő fejezetben elejtünk és felejtünk, nem látjuk őket évekig, új emberek járnak az új etappal, hogy aztán a végén mindenki megkerüljön, hisz nem vész el senki, és semmi sem múlik el soha.

Mégis jó lecsó az utolsó. Jó, mert már búcsúzunk vele, de amikor a villánkra tûzött féltenyérnyi kenyérdarabbal tisztára tunkoljuk a tányért, megvigasztalhatjuk magunkat: búcsúzunk ugyan, búcsúzunk, de legalább van mitől.

Mindnyájunknak megvan a maga sorsa, amit nem lehet kikerülni, amit nem lehet megúszni, amit végig kell csinálni.

Ha nem lennének megszállottak, akkor ez az ország már régen nem létezne! Csinálni kell! Nem pénzért, nem elismerésért, nem köszönetért, mert ilyesmit úgysem kap az, akinek igazán járna.

Úgy érzem, hogy minden, ami történt, az sorsszerû volt, az elkerülhetetlen volt. Mindennek, ami volt, annak úgy kellett lennie, ahogy volt. Mindennek, amit átéltem, úgy és csakis úgy kellett történnie, ahogy történt. Minden természetesnek, magától értetődőnek, egymásból következőnek és szükségszerûnek tûnik föl ma már bennem.

Mindnyájan vágyódunk arra, hogy legyen körülöttünk, mellettünk, sőt igenis fölöttünk olyasvalaki, akiben feltétel nélkül megbízhatunk, akit őszintén tisztelhetünk, akitől tanácsot kérhetünk, akinek meggyónhatunk, akiből erőt meríthetünk.

A mi ifjúságunk tömegben csak állat módjára képes viselkedni. De hát nem is csoda. Leszoktatják őket a színházba járásról, a hangversenyre járásról, nem tartoznak semmiféle közösséghez, csak külső fegyelmezéssel találkoznak, képtelenek nagyobb tömegben ember módjára viselkedni, focimeccseken és rockkoncerteken nevelkedő, szánalmas ifjúság ez.

Vannak emberek, akik soha sehol nem tudják magukat otthon érezni, és vannak olyanok, akik fokozottan rendelkeznek az otthonlevés képességével.