Balla Zsófia

Minden mozdulat önző és hamis, Egy eltévedt mozdulat vagyok magam is, Szürkébb lettem már, mint a salak: Nem jöttél. És én vártalak.

Ne légy se víg, se szomorú, A kedv: az égiháború. Megjön, eláll. S csak az marad, amit a perced átharap.

Milyen elragadó, ami megfoghatatlan. Ki mondja, hogy ami halott, nem létezik? S hogy ami nincs, az nem is ölhet?

Megváltás az, ha nem hiszed, más majd bûneidből kiszed. A remény ólmos egy humusz.

Megvontad magad, meg, mindenkitől. Ki véd engem e megvonás elől? Egy vagyok azzal, amit elvetélnék. Egy vagyok azzal, akit nem találok. Nem tudtam, hogy halálod életfogytiglani.

Visszatérni szeretnék és azt, hogy várjanak. Ölelve? Keserûen? Mindenképpen nagyon. Visszajárni, mint a karácsony, tovább élni úgy akarok.

Elfelejtettünk, mi mindannyian, beszélgetni. Beszélünk egymással, de "nem találunk szavakat..." Ritkán merészkedünk a lényegig.

Nem az tesz büszkévé, amit másokért tettem, csupán az bánt, amit elmulasztottam.

Ha van, veled van. Ha nincs már, - akkor is.

Tûznél égetőbb a bizonyosság: nem vagyok egyedül. Egy-egy fél halál jut ránk.

Nem vagyok ördögbújta, csak élek.

Nem akarok semmit. Állok a közeledben, beleszagolok a szélbe. Simogatom a neved.

A kívánság enyém, az vagyok én, ez a lobogó, betöltő, boldog kívánság. Áhítozás. Köszönöm, akkor is, ha csak ennyi.

Az ember úgy tapasztalja meg magáról, kicsoda, hogy valamilyen szélsőséges helyzetbe kerül, börtönbe, munkatáborba, többedmagával egy barlangba vagy hegytetőre, amikor az életben maradás, a tisztesség, a szolidaritás egy csapásra mást jelent, másképpen esik latba, s ebben a felfokozott helyzetben minden eldől és kiderül.

Az igazságérzet egy fiatal gyerekben sokkal erősebb, és a bátorság is, legalábbis a vakmerőség. A hősies és kegyetlen forradalmakat többnyire fiatalok csinálták a történelemben.