Bánsági Ildikó

Ha a hozzám közel állónak rossz kedve van, akkor az enyém már nem is olyan érdekes, az a dolgom, hogy segítsek, ahogyan tudok.

Ha megtörténik a csalás, s te nem tudsz róla, akkor úgy tûnik, nincs is semmi baj, holott ez nincs így. Mert az, aki csal, az változik, titkol, kompenzál, még akkor is, ha nem észrevehető. Csak egy porszemnyi a változás, de mégis változás. S előbb-utóbb sok-sok porszem rárakódik egymásra, s mire észreveszed, már hiába kutatod, mikor és hol került az első a gépezetbe.

Nem figyelünk egymásra eléggé. Nem külön-külön kellene figyelni, hanem együtt és naprakészen, akármilyen fáradtak is vagyunk. Kíváncsinak kell lenni minden egyes új gondolatra, új vágyra, nem mondhatjuk azt, hogy jó, ezt most inkább kikerülöm, nem szeretnék vitát, inkább legyen béke. S egyszer csak arra ébredünk egy reggel, hogy valahol útközben elveszítettük a másikat, már tudjuk, mire gondol, merre jár, amikor nincs velünk. Míg, ha nem veszítjük el a kíváncsiságunkat, és tényleg végighallgatjuk, akármilyen fáradtak is vagyunk, hogy a másik mit gondol erről-arról, s kialakul az értelmes beszélgetés egymás között, a végén meg lehetne nyugodni, s tovább fogni a másik kezét, kiérdemelve az "örök" szerelmet és szeretetet.

Amint megy előre az élet, megizmosodnak, megerősödnek a tulajdonságok, a jók és a rosszak egyaránt.

Senki sem úgy megy férjhez, hogy ha nem sikerül, na bumm, legfeljebb elválunk. De az ember addig vesz részt bármilyen párkapcsolatban, amíg az mindkettőjüknek jó, mindkettőjüknek örömet, boldogságot jelent. Aztán amikor valamiért megbicsaklik a kapcsolat, akkor szenved még néhány évig, amíg megerősödik benne a felismerés, hogy nem szeretné már folytatni. Ez nem egyszerû folyamat, sok fájdalommal és bánattal jár. Mégis meg kell hozni a döntést, ha már nem méltó önmagunkhoz képest az együttélés.