Benyák Zoltán

Az ember egyre kapkodóbban él. Nem képes már tudomásul venni, hogy egy élethossz alatt alig néhány dologgal tud érdemben foglalkozni. Mindent akar. Habzsolna. Ebből aztán pokoli gyorsasággal egyre több mûvészeti irányzat, politikai ideológia, vallási hóbort, szokás, trend, divat üti fel a fejét. Gyorsabban nyílnak el, mint a legrövidebb életû virág, úgy lobbannak fel, mint a szilveszteri tûzijáték szikrái az újév egyetlen pillanatában.

A tehetség nem más, mint a korábbi életből átszüremlett emlékek lecsapódása. Olyan, mint a pára a pezsgőspohár falán. Az ember irigylésre méltó lesz tőle. Egyúttal gyûlöletes is.

Vannak feladványok, amiknek nincs jó megoldása. Vannak történetek, amiket nem lehet úgy befejezni, hogy mindenkinek tetsszenek.

Az emberiség úgy öregszik, akár egyetlen ember. Elveszti a gyermekkor ártatlanságát, a korral lassan megromlik, egészen addig, míg a mogorva aggastyán már az élet minden ízét szívből gyûlöli.

A múlt mindig szép. A jelen mindig sivár. A jövő mindig titokzatos.

A jelent megítélni a legnehezebb. A legtöbben képtelenek rá. Csak amikor kellően eltávolodnak tőle, akkor képesek rá, hogy a korokat szépnek vagy borzalmasnak, jónak vagy rossznak lássák.

A nő a bizonyíték Isten csodatevő képességére.

Aki szerencsés, az úgy él, ahogy szeretne, aki még szerencsésebb, az úgy is hal meg.

Ne hallgasson a szamarakra! Ismeri a mondást: aki tudja, csinálja, aki nem, az ugatja.