Braun Róbert

Apának lenni jó, lányos apának még sokkal jobb. Nem tudom, milyen fiúkkal, ha magamra gondolok gyerekként, nem lehet egyszerû. Apának lánnyal hibátlan; van persze küzdés, de nincs rivalizálás; a szerelem és szeretet határvidékén járunk mindig.

Tartunk valahonnan valahova, közben magunk döntünk, hol vagyunk, mit csinálunk.

Minden mérföld hozzátesz a világhoz.

A szó kimondatott, visszavonni nem lehet, ott marad a közös levegőben, molekulává válik, az is csak egy metafora; nem száll el, bármit is tartson erről a mondás. Hiába töröltek el mindent, ami a szavak után következett - bejegyzett élettársi kapcsolat, tisztelet, köztársaság -, a szó nem kitörölhető, ember, internet nem felejt. Ott van, látszik, emlékszik.

A gyermeki lélek útjai kifürkészhetetlenek, nekem például általában nem is sikerül.

Amit egy briliáns és az amerikai politika iránt érdeklődő tizenhat éves tûpontosan lát, azt egy hetvenéves, okos és az amerikai politikában évtizedek óta mélyen benn lévő amerikai kibékíthetetlenül másképp látja; nem azért, mert máshonnan jönnek, hanem mert egy másik univerzumban élnek, ugyanazon a Földön. Mást jelentenek a szavak: "jog", "oroszok", "hírek", "újság", végül mást az egész politika is - nem a pillanatnyi ellentétek ügyes elrendezését, hogy békésen tudjunk együtt élni, hanem élet-halál harcot, melyben csak egy maradhat, inkább mi, mint ők, bármi is legyen a mi és bármi is az ők.

A politika a jövő megszerzésének versenye, ennek a szabad nyilvános beszéd az eszköze.

A demokratikus politika nem érdemet, hanem karizmát; nem okosságot, hanem retorikai képességet jutalmaz.

Amerika nem a hatalom nagyságától, hanem a nagyság hatalmától az, ami.

Ott az otthon, ahol vagyunk éppen.

Valahogy így van a nagyság, nem kell kívül viselni, kilátszik a jogging alól, akkor is, ha susog, mert kényelmes.

Ez különbözteti meg a gyereket a felnőttől, a gyerek a pillanatban él, most jó vagy rossz, boldog- vagy -talan; a felnőtt képzelni tudja a másnapi jót, ez ad erőt továbbmenni.

Hagyományosan az amerikai álom épp ez, a gyarapodás, a szorgalom és a tehetség küzdelme, hogy a pusztulásból élet, a semmiből valami, aztán a valamiből még több valami legyen.

Mi az, hogy más kultúra? Emberek, családok jönnek, mennek, szeretnek, utálnak, hoznak magukkal nyelvet, vallást, szépet és jót, félelmet és rettegést; általában azért mennek, mert ott, ahonnan jönnek, nem jó, valaki üldöz valaki mást, mert azt hiszi, hogy neki több jár, több kell jusson. Egy Föld van, rajta millióféle ugyanolyan ember, repülő, út, elvágyódás, menekülés. A határ, az őrség, az útlevél annyira tizenkilencedik századi. Mennyivel szebb befogadni, mint elüldözni, ölelni, mint ûzni, adni, mint félni, mosolyogni, mint vicsorogni. Ez itt a lecke.

Az álom lényege, hogy ha benne van az ember, akkor mindent elhisz.

Hallgatni jó. Baráttal különösen.

Álmot álmodni nem olyan, mint a tökéletes szemüveg, amelyet egész életében keres, de soha nem talál meg az ember. Benne lenni: ez az álom.

Az élet olyan, mint a napló, minden pillanat külön áll, történik, van. Nincs értelme. Értelmük csak a történeteknek van.

Engem a mindenkori holnap izgat, mert az még nincs, és én teremtem.

Nekem ez a köztársaság: a közösen élt szabadság, egymást segítő, támogató közösség. Jobb élet, bármi is a jobb, ami nem bánt, nem öl; segíteni, aki lemarad, néha adni, nem csak elvenni.