Charlie Higson

A félelem jó dolog. Életben tart.

A szüleink (...) aggódtak helyettünk, és ők vállalták értünk a nehéz dolgokat, hogy mi gyerekek maradhassunk. Mindig kinevettük, unalmasnak meg értelmetlennek tartottuk a felnőtteket, pedig megvédtek bennünket, biztonságossá tették számunkra a világot, hogy játszhassunk benne. Nem akarok felnőtt lenni.

Reggel felébredsz, és még előtted áll az egész élet. Annyi mindent láthatsz, annyi lehetőséged van, tervezhetsz, meg minden, aztán egyszer csak... puff! Meghalsz. Nincs tovább.

Kétféle vezér létezik a világon (...). A háborús vezérek és a békés vezetők. És ezek teljesen mások. Máshoz kell érteniük. A háborús vezér nem lehet gyenge. A háborús vezérnek meg kell mutatnia, hogy egy-két emberélet nem számít. A csoport túlélése számít. Az számít, hogy mindig mi kerülünk ki győztesként és bármi áron. Nem számít, hogyan csináljuk, hogyan jutunk el a palotába, hogyan győzünk, amíg sikereket érünk el. Csak ez számít.

Az ember mindig azt hiszi, hogy valaki más hal majd meg helyette.

Attól még, hogy palotában élsz, nem vagy igazi király.

Ha a farkas a bárányokra támad, a pásztor megöli farkast. (...) Végül azonban megeszi a bárányt, ha éhes.

Ha szomorú vagy, szomorú zene kell. Az hiányzik a legkevésbé, hogy valaki megpróbáljon felvidítani. Olyankor tudni akarod, hogy más is ugyanilyen nyomorultul érzi magát, és tudja, mit érzel. Így tudod, hogy nem vagy egyedül.

Van olyan felnőtt, amelyik erős, van amelyik gyors, mások meg okosak, de az erősek lassúak, a gyorsak hülyék, az okosak pedig gyengék.