Charlotte Bronte

Az együttérzés, ha külső jele nincs is, azért nem kevésbé jóleső és megnyugtató.

Az élet csupa sürgető vágy: cselekedni, érezni, látni, tudni. A nő lelke csendes virágzás egy elsöprő forgószél közepén.

Az álmatlan éjszakák gyorsan fölemésztik az életet. S mert virrasztás alatt a lélek nem jut elég mézhez, táplálék hiányában a vágyak sovány kosztján igyekszik megélni, s mivel ebből sem örömöt, sem fenntartó erőt nem meríthet, s érzi, hogy hamarosan belepusztul a sóvárgásba, a filozófiához, a kemény elhatározáshoz és a belenyugváshoz fordul, segítségért kiált hozzájuk. De hiába! Nem segítenek, meg sem hallják a kiáltást, s a lélek elerőtlenedik.

A szegénység többnyire büszkeséggel jár.

A tiszta lélek, a szerénység, a helyes elvek sosem kísérői a szépségnek.

Az ember egy pillanat alatt elkövethet olyat, amin aztán évekig bánkódhat, s az élet azon többé nem változtat semmit.

Nem tudhatjuk, milyen mély, milyen tágas a szívünk, míg a nyomorúság rá nem bocsátja felhőit és el nem árasztja sötétséggel.

A szerelem valóság, a legvalóságosabb, legtartósabb, legédesebb s egyben legkeserûbb dolog, amit ember megismerhet.

A túlzott alázat zsarnokságot szül, a gyengeség és megalkuvás önzést eredményez.

Az emberi természet egészében véve csak önzés.

Az erőszakoskodás bûn, a szemtelenség bûn, és mind a kettő utálatos. De a szerelem! A legtisztább angyalnak sem kell elpirulnia ettől. Amikor látom vagy hallom, hogy akár egy férfi, akár egy nő szégyenletesnek tartja a szerelmet, tudom, hogy durva lelkû, és aljasak az asszociációi. Sokan, akik finomnak tartják magukat, s akiknek nyelve hegyén örökösen ott lebeg ez a szó: közönséges, nem tudnak szerelemről beszélni anélkül, hogy el ne árulnák velük született, ostoba alantasságukat. A szerelmet aljas érzésnek tekintik, amelyhez csak aljas gondolatok kapcsolódhatnak.

A szeretet, csakúgy, mint a szerelem, igazságtalan olykor.

Furcsa egy világ ez, s a férfit a legfurcsább hulladékból gyúrták össze, melyet forrongásában feldobott a káosz.

Friss, hûvösebb szellő legyintette meg a homlokomat, és úgy éreztem, mintha valahol messze, egy vad, elhagyatott tájon mi ketten találkoztunk volna. A lelkünk bizonyára találkozott is. (...) A lelkeknek ez a találkozása sokkal megrendítőbb és megmagyarázhatatlanabb, semhogy beszélni lehetne róla.

Akármilyen öregek, csúnyák, megbántottak, elhagyatottak és csüggedtek vagyunk is, amíg szívünkben ki nem alszik az élet parányi szikrája, addig, e kihunyó kis parázs mellett, ott didereg éhesen, kísértetiesen a sóvárgás, elismerés és szeretet után.

A szerelem mindenre talál mentséget, csak az aljasságra nem. Az aljasság megöli a szerelmet, elnyomorítja a legtermészetesebb érzéseket is. Becsülés nélkül nincs igaz szerelem.

A legfőbb emberi tudás önmagunkat ismerni, s a célt, ahová lépteink visznek.

A jókedv - úgy tûnik - éppannyira függ attól, hogy állnak a dolgok bennünk, mint attól, hogy állnak rajtunk kívül és körülöttünk.

Az ő társaságában éreztem csak igazán, hogy élek, benne élek, és ő bennem él.

A képzelettől veszem kölcsön, amit a valóság nem ad meg nekem.