Clive Staples Lewis

Az élő még bízhat a szerencsében, de a halott csak halott marad.

Amikor elkezdesz reménykedni valamiben, amit annyira szeretnél, szinte harcolsz a remény ellen, mert túl szép ahhoz, hogy igaz legyen; és már annyiszor csalódtál benne.

Nem ijed meg az ember a kunkorodó gilisztától, ha már csörgőkígyóval is volt dolga, nem retteg a tehéntől, ha már megvadult bikával találkozott.

A jelen az a pont, ahol az idő érintkezik az örökkévalósággal.

Ádám és Éva utóda vagy. Márpedig ez akkora tisztesség, amitől még a legszegényebb koldus is emelt fővel járhat, és akkora szégyen, amitől még a legnagyobb császárnak is meggörbed a háta. Légy hát elégedett.

Sok mindent tudok arról, ami van, de arról, ami lesz, csak igen keveset.

A ragaszkodás (...) a szeretet legszerényebb formája. Sohasem pózol. A szerelemre vagy egy barátságra büszkék az emberek. Ám a ragaszkodó szeretet szerény, sőt szégyenlős.

A megbecsülésből eredő szeretet csak néz, lélegzetét visszafojtva hallgat, és örül, hogy ilyen csoda létezik, még ha nem is az ő számára; nem omlik össze, ha elveszíti, és boldog, hogy egyáltalán találkozott vele.

Aki hosszan várakozik magányosan, minden órát egy évezrednek él meg.

Ha félsz, legjobb, ha a veszély irányába nézel, de közben valami biztonságos és meleg dolognak támaszkodsz.

Az ember csak akkor döbben rá saját gyarlóságára, amikor minden erejével a jóságra törekszik.

Gyakran megtörténik, hogy egy iskolás fiú jobban el tudja magyarázni a feladatot, mint a tanáruk. A diáktárs azért tud a tanárnál jobban segíteni, mert sokkal kevesebbet tud nála. Azt a feladatot akarjuk a nebulóval megértetni, amivel csak az imént találkozott. A tanár pedig olyan régen szembesült ezzel, hogy már el is feledte.

Az ördög (...) minden hibát párokban, ellentétpárokban helyez el a világban. S mindig arra biztat bennünket, hogy jó sokat törjük a fejünket, vajon melyik a rosszabb. Értik, hogy miért, ugye? Arra számít, hogy az egyiket különösképpen nem kedveljük majd, s ezáltal fokozatosan belekerget minket a másikba. De ne engedjük magunkat bolonddá tenni. Tartsuk a célt szemünk előtt, és haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törődnünk, hogy mindkettőt elkerüljük.

Addig megkönnyebbülés a sírás, míg tart. De előbb-utóbb abba kell hagyni és eldönteni: hogyan tovább.

Jó reggelt! (...) Bár, ha azt mondom, hogy jó, attól még a következő pillanatban eleredhet az eső vagy akár a hó is, jöhet köd, sőt égiháború.

Ha az igazságot keressük, végül találhatunk vigaszt; ha a vigaszt keressük, nem fogjuk megtalálni sem a vigaszt, sem az igazságot.

A séta és a beszélgetés egyaránt nagy élvezetet jelent, de hiba összekötni a kettőt egymással. Saját zajunk túlharsogja a külső világ neszeit és csöndjét... Csak olyan baráttal szabad sétára indulni (...), aki pontosan osztozik veled a tájék minden hangulatában, annyira, hogy egyetlen pillantás, egy megállás, vagy legfeljebb egy csöndes érintés elég ahhoz, hogy egymás tudtára adjuk: ugyanabban gyönyörködünk.

Megtehetjük, hogy nem veszünk tudomást róla, de Isten jelenlétét sosem kerülhetjük el, hiszen csordultig betölti a világot. Õ mindenütt ott van - inkognitóban.

A bizonyos tekintetben legnyilvánvalóbb és elsődleges tényről, amely minden más ténynek kulcsa, gyakran a legkönnyebb megfeledkezni - s nem azért, mert túlságosan távoli vagy homályos, hanem mert nagyon is közeli és nyilvánvaló.

A gyerek mindig azokra a részletekre figyel egy történetben, amelyeket a felnőttek lényegtelennek tartanak. Ha először úgy meséljük el, hogy a főhőst három emberke figyelmeztette, akik az út bal oldalán tûntek fel, legközelebb viszont csak egy emberke jön, az is az út jobb oldalán, akkor a gyerek bizony tiltakozni fog - és igaza is van. Azt hisszük, mindez nem számít, mert a legkevésbé sem éljük meg a történetet.