Csepeli Szabó Béla

Kint még a tél farkasa jár, grönlandi szél üvölt, jőjj kedvesem, ha átölelsz, gyönyörû lesz a Föld...

Nagy, varangyos egek gyûrődnek fölöttem, de íme felálltam, Térben és Időben, felálltam és küzdök, súlyos, mély sebekkel, telve életvággyal, dallal, szerelemmel, a Halál árnyékán ­ halhatatlan ember...

Aki ember volt, küzdő, tiszta ember, változzék át bár porladó rögökké, az élőkben tovább él - mindörökké.

A tûz, a szelíd szirmú láng nem hunyhat ki soha! Melegedj fel, fagyos világ, milliárd kis szoba, kint zúg a szél, dobjál szenet a tûzre, kedvesem, félek, megölne a hideg, ha nem lennél velem...

Látod, ezért szeretlek én, mert az Élet Õsmagja kél egyszerû jellemedben, mint Nap a változó egekben, s mert hitem általad él. Nagy utunkon nem tudhatom, mit hoznak majd az évek, csak azt tudom, azt vallhatom, hogy holtomig kísérlek...

Élni szeretnék, élni, fészkembe hazatérni, lesni a naplementét, vetkőző párom keblét, s úgy ölelni, hogy benne Õ is örömét lelje, élni, vágyban lobogva, vénen is mosolyogva, élni, emberként, szépen, s meghalni hóesésben.

Légy bárki, vasmunkás vagy paprikamolnár, elnök vagy tudós, földmûves vagy bölcs fizikus, ahhoz, hogy igazán érj valamit, mindenek felett Igaz Embernek kell lenned legelőször, mert valahol mélyen, dolgaink sok sok ezernyi kapcsolatában nem csak önmagadért, de mindannyiunkért felelős vagy!

Kedvesem, hidd nekem el, hogy se a földön, se az égen, se szívünk szomjas rengetegében nincs csodatévőbb, szebb hatalom, nagyobb Erő, mint egy aszályt elûző nagy nyári eső, s egy frissen zuhogó, suhogó szép szerelem!

Oly jó szeretni Téged, lengsz, mint illatos rétek, hajad nagy, barna alkony, engedd, hogy betakarjon. Tebenned mindig nyár van, forrásom vagy e tájban, szemed két fényes ablak, engedd, hogy benned lakjak.