Daphne du Maurier

Ó, ha feltalálnának valamit (...), amivel konzerválni lehetne az emlékeket, mint egy ízt vagy egy illatot! És ha az emlékek soha meg nem kopnának, soha el nem fakulnának, hogy amikor kedvünk tartja, elővehetnénk az üveget, és csak ki kellene húzni a dugót, és újra átélhetnénk az elmúlt pillanatot!

Azt mondanám a gyászolóknak... tekints úgy minden napot, mint új kihívást, a bátorságod megmérettetését. A fájdalom hullámokban érkezik, vannak napok, melyek minden különösebb ok nélkül nehezebben elviselhetők, mint mások. Tûrd el a fájdalmat. Ne nyomd el.

Itt éltünk, mondom magamban, és boldogok voltunk. Ez a hely a miénk volt, ha rövid ideig is. Ha csak két éjszakát töltöttünk is a fedele alatt, valami itt maradt belőlünk. Semmi, ami kézzelfogható, nem egy hajtû az öltözőasztalon, sem egy aszpirines fiola vagy egy zsebkendő a párna alatt, de valami meghatározhatatlan, életünknek egy pillanata, egy gondolat, egy hangulat. Ez a ház a falaival oltalmazóan fogott körül minket. Szerettük egymást ezek között a falak között. Mindez tegnap volt. Ma pedig továbbmegyünk, mások vagyunk, mint tegnap voltunk, talán csak egy árnyalattal különbözünk tegnapi önmagunktól, de mégis mások vagyunk. Soha többé nem lehetünk azok, akik tegnap voltunk.

Még emlékeztek rá, hogy milyen szép volt. A mosolyát még nem felejtették el. A hangja valahol még ott rezgett a levegőben, és szavainak zengésére is emlékeztek még. Még követni lehetett a lába nyomát, és a tárgyakon ott volt még az érintése. A szekrényben még ott sorakoztak a ruhák, amelyeket ő viselt, és a ruhákból még az ő illata áradt.

A szerelemben nincsen sem szégyenkezés, sem tartózkodás, a szerelem két ember közös tulajdona, akik közt nincs semmiféle korlát vagy büszkeség, mert ami az egyikkel történik, az történik a másikkal is, mert minden érzésük, minden mozdulatuk, testük és lelkük minden rezzenése közös.

Istenem, hány ember lehet a világon, aki szenved, mert nem tud kiszabadulni tartózkodásának és félénkségének pókhálójából, vakságában és ostobaságában inkább falat emel maga elé. Ezt tettem én is.

Nincs többé titkunk egymás előtt. Együtt vagyunk, egymáshoz tartozunk. Egyet gondolunk és egyet érzünk. A válaszfalak leomlottak. Örömet, bánatot, mindent megosztunk egymással.

Mintha volna egy elmélet arról, hogy az embert a szenvedés jobbá és erősebbé teszi, és hogy mindenkinek szüksége van a szenvedés tûzkeresztségére, hogy igaz ember válhasson belőle.

Nem tudom, hogyan kell új barátokat szerezni, de zseniálisan tudok ragaszkodni a régiekhez.

Az elégedettség a testnek és léleknek az az állapota, amikor a kettő harmóniában áll, és nincs köztük törés. A lélek megtalálja a békéjét, és a test is. A kettő kielégíti egymást.

Nehéz olyan munkát tisztességgel végezni, amit senki nem lát, és senki nem értékel.

Az asszonyok sokkal egyszerûbbek, mint a férfiak. Egy ideig kóborolnak, igen, eljátszadoznak a szerelemmel, a kalanddal. De aztán, mint a madarak, ők is fészket raknak. Túl erős bennük az ösztön.