Deirdre Mask

Az utcanevet ugyan az ember alkotja meg, de az utcanév is kiveszi a részét az ember alakításában.

A hajléktalanoknak, definíció szerint, nincs otthonuk. De a lakcím nem feltétlenül jelent otthont.

A lakcím a mai világban az identitás része; a társadalom ez alapján tudja megállapítani, hogy nem csak egy személy vagy, hanem az a személy, akinek mondod magad. Hányszor kérték el tőlem is a lakcímkártyámat a beiratkozáshoz, a szavazások alkalmával, vagy ha új bankszámlát nyitottam? Nyilván nem azért kellett, hogy a bank dolgozója eltaláljon hozzám, hogy meghívhassam egy teára. A mai világban az ember egyenlő a lakcímével.

Ha valaki úgy gondolkodik, hogy csak ideiglenesen maradt fedél nélkül, az azt feltételezi, hogy a jövőben újra talál magának egy helyet, amit otthonnak nevezhet. Ha viszont elfogadjuk, hogy a hajléktalanság hosszútávú állapot, az könnyen kétségbeeséshez vezethet. Ezért lehet az, hogy sokan annak ellenére sem fogadják el a hajléktalanoknak járó szolgáltatásokat, hogy egyébként jogosultak lennének rá. Ha ki akarunk keveredni a hajléktalanság állapotából, ahhoz el kell játszanunk azt, hogy nem is vagyunk azok. Az otthon illúziója lehet az első lépés annak valódi megszerzésére.

A történelem (...) mindig is a nagyszabású terveket és a nagy formátumú embereket szerette.

Nem tudhatjuk, hogy politikailag vagy technológiailag mit tartogat a jövő. A változás minden évben egyre radikálisabbnak tetszik. És minél több a változás, annál inkább szeretnénk magunkat a múlthoz láncolni.

A XVIII. században a lakosság erőszakosan tiltakozott, amikor a hatalom emberei fekete festékkel érkeztek a házaikhoz, hogy számokat pingáljanak a falaikra. Az emberek jól tudták, hogy az új számok azért kellenek, hogy a hatalom megtalálja őket, beszedje tőlük az adót, ha kell letartóztathassák őket és egyáltalán irányíthatóvá váljanak - ha tetszik, ha nem. Megértették, hogy a világ felcímezése nem egy semleges aktus. Vajon mi is értjük?