Demény Péter

Nem haragszom, de volt idő, hogy a Nap arcod viselte.

E földi lét nem földi titka mindjárt tudni fogom, mi volt, mindjárt feledek minden miértet, minden holt, meddiget, mikort, minden vágyat, mi tovatûnik, minden reményt, mi elszaladt, s megértem végre: minden halál mindig az életből fakad.

Olykor hallom a csendedet, készülődöm is a keresésre, próbálok hinni benned, imádkozni hozzád - aztán megint csak végleg egyedül.

A legutolsó örömöd: koporsó, dübörgő rögök, hazug, unalmas, léha pap - Hát ennyi volt. Lement a Nap.

Hogy szíved majd kiugrott, ez ne zavarjon téged, keresd tovább a ködben önnön személyiséged, és tartsd meg azt a párat, akikben megtalálod, akik nem árva árnyak, hanem igaz barátok.

Mozdony füstölög, sínek rohannak a szélnek... Fáradt vagyok, szememet recsegő sugarak szúrják, Legyetek jók, ha maradtok, ne sírjatok értem: Huhogó, vén vagonok ropogása köszönti hazámat.