Demjén Ferenc

Volt, amikor messzire szálltam, Többé már nem bír el a szárnyam, Elfáradt már, mégis szállni kell. Mindig álmodtam egy szebb világról, S lassan eltûnök a nagyvilágból, S még nem jöttem rá, miért vagyok én.

Sosem vagy egymagad, csak túl kicsinyke vagy, várj, míg felkel majd a nap. Tudod, nincs mennyország, de minden síron nő virág. Várj, míg felkel majd a nap. Ezért együtt leszünk, míg végtelen az éj. Együtt, míg a nap utoljára kél. Együtt mondjuk annak, ki még fél: te csak várj, míg felkel majd a nap.

Miért kell oly sok beszéd Hisz az első szóból mindezt érthetnéd Miről a szám csukva beszélt.

Szökünk a sötétség elől, Falakon átrohanunk, Ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai.

A dolgok úgy szakadnak félbe, mint az élet.

Ne mondd, hogy az, ki bátor volt megszületni, Mind hős, ha majd tenni kell. Az álmom rég majd békében úgy ébredni, Hogy ezt hősök nélkül értük el.

Valahol a legbûnösebb ember lelke mélyén is ott van a tisztaságnak egy fehér foltja.

Én most is szeretlek téged, És ugyanúgy érzek, És ott várok az út végén. Kereslek álmaimban, És azt akarom, Szeress úgy, ahogy én.

Ha olyan dalokat írok és énekelek, amit mindenki ért, mindenki befogad, úgy érzem, segíthetem az emberek együttélését, megértését. Mint a főzőkanál a fazékban, én az élet jó ízeit szeretném úgy kikeverni, hogy egyenletes, tiszta ízharmónia jöhessen létre.

Számomra az egész világ, a természet, a tenger, a föld gömbölyûsége, az élet egésze, mind a nőket jelképezi. Nagyon tisztelem a nőket, nem tudnám nélkülük elképzelni az életemet. Felháborít az, hogy a kisebbségük, a férfiak mögé helyezésük megnyilvánulásaival még ma is találkozhatunk. Nem egyszerûen a jogok egyenlőségéről van szó, egész másról... nem tudom az okát, de sokkal több boldogtalan nővel találkoztam, mint férfival.