Dés László

Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken? És lángra gyúlni fázós, fehér reggelben. A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket, Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.

Ahogy múlik az ég, ahogy fölkel a nap, A gyûlölet végre a múltra marad, És a fák, a vizek, és a tétova szél, S a néma hegyoldal is újra beszél.

Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd? És arra nem gondolni, hogy meddig is tart? Akarsz-e rám találni, őszbe rohanó üres vonaton? Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?

Elaludni készül a nyár, Ködök lusta fellege száll, Hûvösebb az éjszaka már. Vigyázz rám!

Amit mondanék, mind hazugság, Még soha nem kerestem erre szót, Tudod, az elveszettek nem tudják, Hogyan is kell kimondani a jót.

Majd lesz talán, igazán, még egy fényes könnyû élet. Úgy lesz bizony, fogadom, ahogy annyiszor reméltem. Lesz őszre tél, szenvedély, és a rosszat elfelejtjük, és tavasz, nyár megtalál, minden reggel újra kezdjük.

Itt van, aki csak néz, és van, aki beszél, és van, aki segít, hogyha kimerültél, Mert mindenki erős és életrevaló, de van, aki csak árva, és sose volt jó! Ami fontos, az, hogy úgy legyen, az, hogy mindenki másmilyen, a zene is csak ettől igaz, a dal csak így lesz szép!

A betegség alatt megszülető bölcsességeket én nem venném túl komolyan, és önbecsapásnak tartom, ha valaki ilyenkor kezd sajnálkozni azon, hogy mennyivel fontosabb lett volna a család, vagy hogy mit mulasztott el. Nem, ha valaki egészséges, akkor így viselkedik, amikor meg beteg, akkor másképpen. Mikor jól vagyok, dolgozni is szeretnék és az unokáimmal is lenni, de hogy minek van éppen prioritása, azt mindig az adott helyzet dönti el. Egy betegség közben azon nyavalyogni, hogy másképpen kellett volna priorizálni, önbecsapás.

A nyugati demokráciákat a szolidaritás élteti, a citoyen magatartás, a civil kurázsi. Ha viszont az autóban van elég benzin, és van esetleg még egy hétvégi ház is, akkor a magyar középosztály nagy részének már jó, már elégedett. Nagyon nagy baj, hogy ennyivel ki lehet fizetni egy társadalmat.

A jó, a rossz csak szó, Olyan, ami sokszor változó.

Nagy a világ, az égig ér, De van ez a föld, ami kezünkbe fér.

Van az úgy, hogy semmi sem jó, és van az úgy, hogy lenni sem jó. Hát gyere, mondd, hogy akarod még, és ezer év sem téphet szét.

Amit megtanultam, mind hazugság, Aki vigyázott rám, már nincs velem, És azt kívánom, bárcsak tudnád, Hogy mit is érezhet a védtelen!

Ha van közönség, van siker.

Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért?