Dzsaváharlál Néhrú

Ha válságba vagy zsákutcába kerül az ember, annak egy előnye mindenképp van: gondolkodásra kényszerít.

Egyedül a tudomány oldhatja meg az éhezés és a szegénység, a higiénia hiánya és az írástudatlanság, a babona és a kilátástalanságba vezető szokások és tradíciók, a mérhetetlen erőforrások elpocsékolásának problémáit, azt a képtelenséget, hogy egy gazdag országot éhező emberek laknak.

Csapások súlya alatt sem veszítheti el méltóságát az ember, sem a hitét azokban az értékekben, amelyek becsesek számára. A természet fenséges erőinek játékszere, porszemnél is kisebb a végtelen világmindenségben, mégis fittyet hányt az elemi erőkre, és az emberi agy, a változások bölcsője, nekigyürkőzött, hogy megzabolázza őket. Bármilyenek legyenek is az istenek, az emberben is van valami isteni, de van benne valami az ördögből is.

Milyen lenyûgöző az emberi szellem! Bár számtalanszor elbukott az ember, időtlen idők óta újra és újra feláldozta életét és mindent, ami kedves neki, egy eszményért, az igazságért, a hitért, a hazájáért és a becsületéért. Az eszmény változhat, de az önfeláldozás készsége megmarad, és éppen ezért az embernek sok mindent meg lehet bocsátani, az emberbe vetett hitet pedig lehetetlen elveszíteni.

Lehetséges, hogy mi, akik oly büszkék vagyunk napjaink eredményeire, korunk rabjai vagyunk, ugyanúgy, mint az ókor embere vagy a középkori nők és férfiak saját koruknak. Félrevezethetjük önmagunkat, miként előttünk mások is tették, úgy vélvén, hogy egyedül mi szemléljük helyesen a dolgokat, és csak a mi utunk vezet az igazsághoz.

A megkínzott szellem keresi a menekvés mechanizmusát, az érzékek eltompulnak az ismételt sokkok nyomán, és az ember úgy érzi, hogy a világot sok baj és szerencsétlenség árnyékolja be, hogy valamivel több vagy kevesebb nem is számít. Csupán egyvalamink marad, amit nem lehet tőlünk elvenni: hogy bátorsággal és méltósággal cselekszünk, és ragaszkodunk az eszményeinkhez, amelyek értelmet adnak az életnek.

A múlt (...) mindig velünk van, amik vagyunk és amink van, az a múltból származik. Teremtményei vagyunk, és benne elmerülve élünk. Ha nem úgy értelmezzük és nem úgy érezzük a múltat, mint bennünk élő valamit, akkor nem értjük a jelent. A múlt összekapcsolása a jelennel, kiterjesztése a jövőre, az elszakadás tőle, ahol ez az összekapcsolás lehetetlen, és a gondolkodás és cselekvés lüktető, vibráló anyagának megteremtése mindebből - ez az élet.

A múltban van valami nyugalom és örökkévalóság, nem változik, és rajta van az öröklét érintése, mint egy festményen, bronz- vagy márványszobron. A jelen viharai és megrázkódtatásai nem hatnak rá, megőrzi méltóságát és tartását, arra csábítja a zaklatott lelket és megkínzott szellemet, hogy a múlt boltíves katakombáiba meneküljön. Ott békesség és biztonság van.

Többet jelent az, hogy kik vagyunk valójában, mint az, hogy mások minek hisznek minket.

A legnagyobb kockázatot az rejti, ha túlságosan óvatosak vagyunk.

Ha valaki 70 éves, akkor már nem szívesen emlékszik éveire. A születésnapjaimat nem tudom elkerülni, de legalább elkerülhetem azokat az embereket, akik az évek múlására emlékeztetnek.

Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.