Edmond Rostand

Ím földi pályám képe: Míg lenn maradtam a sötétben, hátul, Mások kúsztak föl... A gyönyör, az élet, A hír hő csókja mindig másoké lett! De most, hogy vár az éjek-éje rám, Megnyugszom benne.

Szerelmemet halkan ringatta lelkem, S e lágy bölcsőben vad szörnyet neveltem!

Egy csók! S ettől félni kell? Eskû, amit közelről súgok el. Szoros ígéret. Rózsás pont az i-n, Amit szerelmünk írogat. Kicsiny, Kedves titok, amit a fül helyett A szájnak gyón alázatos fejed. Egy percbe zárt öröklét, mely csodás Halk hangot ád, mint méhe-zummogás. Szent áldozás, mely rózsaízû. Hő Szívünk illatja, szánkon lebegő. S míg két tüzes csók egymásnak felelget: Az ajkak szélén ízleljük a lelket!

Egy szóval: csúszó inda-szerepet Nem vállalok halálomig!... Lehet: Tölgy nem vagyok, nincs bükk-természetem, De egyedül növök, ha már magasra nem!

Magamat kigúnyolom, ha kell, De hogy más mondja, azt nem tûröm el!

"Elesni a dicsőség mezején, Szívemben méltó ellenfél vasával!" Erről beszéltem, ábrándoztam én, De hát halálom életemre rávall! (...) Jó!... A szerencse mindétig került. Még a halálom, az sem sikerült.