Egon Friedell

Krisztus egész magatartása egyszerûen csak annyi, hogy a nevetségességig közömbösnek talál minden ember alkotta dolgot. "Ha valaki hozzám jön, de nem gyûlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom."

A szocializmus gazdaggá akarja tenni a szegényeket, Jézus szegénnyé a gazdagokat; a szocializmus irigyli a gazdagokat, Jézus sajnálja őket; a szocializmus azt akarja, hogy ha lehet, mindenki dolgozzék s birtokoljon, Jézus abban látja az eszményi társadalmi állapotot, hogy lehetőleg senki ne dolgozzék, és senkinek ne legyen tulajdona sem. Ezért Jézus ellen elkövethető legnagyobb káromlás az, ha egy sorba állítják őt azokkal a törpe szellemekkel, akik az emberiséget nemzetgazdasági úton akarnák megváltani.

A reformáció óta és a reformációval magával valami sekélyes prakticizmus, profán haszonelv, unalmas dologiság, valami sivárság, józanság, célszerûség lopózik minden emberi tevékenységbe. (...) A létezésből eltûnik minden gyermeki elem; az élet logikus lesz, rendezett, igazságos és derekas, egyetlen szóval: elviselhetetlen.

Mi egyéb a nő, mint a barátság megsemmisítője, elkerülhetetlen büntetés, szükséges rossz, természet adta kísértés, kívánatos szerencsétlenség, házi veszedelem, izgató kártevő, világ-baja, szép színekkel befestve?

A racionalizmus, ez a lidércfénye a valóságnak merőben önkényes, csak azokat a részeit világítja meg és hagyja érvényesülni, melyek nem mondanak ellent a "tapasztalatnak" és a "gondolkodás törvényeinek", azaz a nyers, érzéki benyomásoknak és a hozzájuk alkalmazkodó hiányos logikának.

Ha ma már nem élünk meg csodákat, ez nem azt bizonyítja, hogy okosabbak, hanem hogy szenvedélytelenebbek, szegényebb képzeletûek, gyöngébb ösztönûek, üresebb szellemûek, szóval butábbak lettünk. Nem történnek már csodák, de nem azért nem, mert olyan előrehaladott és felvilágosult, hanem mert olyan lecsúszott és Istentől elhagyott korban élünk.

Már annyira megszoktuk a logikus funkciók bitorló uralmát, hogy minden egyéb szellemi magatartás képtelennek vagy alsóbbrendûnek tûnik föl nekünk.

Ha egy politikus államérdekből vagy pártjának érdekéből egy másik politikusnak ciánkálit öntene a csokoládéjába, az egész civilizált világot felháborodás fogná el; hogy azonban egy államférfi ugyanilyen indokokból csal, tényeket hamisít, színlel és intrikál: ezt egészen magától értetődőnek tartjuk.

A világtörténelem drámai probléma. Nem egyéb, mint az emberi kollektív lélek tarka, zavaros és változatos, de mégis határozott lélektani törvények szerint lefolyó végzetútja, melynek egyes szakaszai nem csak egymásra, hanem egymásból is következnek.

A szenzualista csak abban hisz, amit az érzékei jelentenek neki; de ki beszéli rá erre a hitre? Az értelme. A racionalista csak arra épít, ami meggyőzi az értelmét; de ki szolgáltatja azt az alapot? Érzéki benyomásai.

Szabálytalanság a természet, az élet, az ember lényege. "Szabályosság" mesterséges desztillátum vagy sajátos véletlen.

Minden dolognak van filozófiája, sőt, mi több: minden dolog filozófia. Minden ember, tárgy és esemény a természet egy meghatározott gondolatának, egy sajátságos világszándéknak megtestesülése. Az emberi szellemnek azt az eszmét kell kutatni, mely benne rejtezik minden tényben, azt a gondolatot, melynek minden tény pusztán formája. A dolgok gyakran csak később nyilvánítják ki igazi értelmüket.

Minden "szép szokásban" van valami irracionális.

Az élet tendenciája a terjedés, a magasabbra jutás, a sokszorozódás.

A géniusz nem más, mint a nagy tömeg számtalan kis kívánságának és mûvének a kivonata.

Láss a nőben semmirekellő, alantas, álnok teremtményt, s akkor pontosan ez lesz és nem több, ám láss benne titokzatos-fenséges lényt, törékeny tüneményt és mennyei kegyosztót, `életed csillagát`, s akkor ez a csillag lesz. Igen egyszerû természeti törvény ez: a dolgok hûségesen visszaadják nekünk, amit "beléjük viszünk".

Mi is az eszmény? Az, ami egyszerre vagyunk és nem vagyunk. Senki nem tesz eszményévé olyan valamit, amit rejtve nem hord már eleve magában. De éppúgy nem választ ideáljává olyasvalamit sem, amit már megvalósított, vagy akár csak meg tud valósítani. Az eszmény - egyszerre énünk és nem-énünk, kiegészítő ellenpólusunk, a platóni másik fél, melyet egész életutunkon éppoly hiába, amilyen kitartóan keresünk.

Az idő talán a legnagyobb mindazon szörnyûségek közül, amelyek az embert körülveszik: futó és titokzatos, alaktalan és feneketlen, pontmetszet két fenyegető bizonytalanság között, amelyik már nincs, és mégis, még mindig nyomasztóan belemered a mostba, és egy jövő között, amely még nincs, és mégis, már aggasztóan nehezedik rá a mára; a jelent azonban sohasem foghatjuk fel. Az idő tehát, a legelőkelőbb és legértékesebb hozományunk, nem a miénk. Birtokolni szeretnénk, és ehelyett ő tart megszállva minket, nyughatatlanul hajszoljuk azt a fantomot, amit "holnapnak" nevezünk, és amit sohasem fogunk elérni.

A természet mindig és mindenütt azon igyekszik, hogy a mérleget egyensúlyba hozza, és minden kedvezést valamilyen hiánnyal, de minden hátrányt is valamilyen előnnyel egyenlítsen ki.

Az embernek megvolt már karcsú, arányos testalkata, egyenes, nemes járása, világot átfogó szeme évezredek és évezredek óta (...), de széppé csak abban a pillanatban vált, amikor a görög mûvészet felismerte és ábrázolta a szépségét.