Elias Canetti

Az emberek csak egymást válthatják meg. Ezért ölt emberi álruhát Isten.

A népek, amikor megrészegülnek, olyanok, mintha egy és ugyanazon nép volnának.

Az átkot, hogy meg kell halnunk, áldássá kell átváltoztatni: hogy ha már elviselhetetlen az élet, meg lehessen halni.

Csak egy magában álló mondat teljes. Már a következő is elvesz belőle valamit.

Ha többet tudnál a jövőről, még nehezebb lenne a múlt.

Mihelyt szerelemről van szó, egy nő mindent elhisz. Ugyanezt a hiszékenységet a férfiak a harcra tartják fenn.

Rosszabbat nem tehetünk egy emberrel, mint hogy kizárólag vele foglalkozunk.

A szerelemben a fogadkozások olyanok, mintha az ellenkezőjüket jelentenénk be.

A legnehezebb: újra és újra felfedezni azt, amit amúgy is tudunk.

Azok a próbálkozások, amelyek arra irányultak, hogy az emberek emlékezetét életben tartsák, ahelyett, hogy magukat az embereket tartották volna életben, még mindig a legnagyszerûbb dolgot jelentik, amire ez idáig képes volt az emberiség.

Azért gyorsult fel minden, hogy időt nyerjünk. Az idő egyre kevesebb.

Milyen könnyen mondogatjuk: találd meg önmagadat! Hogy megrémülünk, ha tényleg megtaláljuk!

Az ember annyi mindent átvészel, hogy abba a tévedésbe esik, hogy bármit át tudna vészelni.

Nincs gyötrelmesebb, mint arra gondolni: már minden dráma lejátszódott, csak a maszkok cserélődnek.

Csak akik már meghaltak, azok veszítik el egymást teljesen.

Isten nem is teremtő, inkább valami roppant ellenállás elsősorban. Õ védelmezi a világot tőlünk; lassan meghátrál; mi egyre nagyobb hatalomra teszünk szert; végül már olyan hatalmasak leszünk, hogy elpusztítjuk a világot, ővele és magunkkal együtt.

A férfi három alapmagatartása az udvarlásnál: a hencegő, az ígérgető, az anyakolduló.

A holtak lelkei a többiekben, a hátramaradottakban vannak, és ott lassacskán végképp meg is halnak.