Emma Straub

Milyen nagyon sokáig kell az embernek felnőttnek lennie, miután keresztülvágtatott a gyerekkoron, aztán a serdülőkoron! Lehetne benne sokkal több állomás: a korai húszas életévek butaságai, amikor hirtelen elvárják tőle, hogy felnőtt módon intézze a dolgait; a húszas évek közepén és végén a pánikszerû párkeresés, amely olyan tempóban zajlik, mint a fogócska, és házassággal végződik; a szappanopera-anyuka időszak, amikor végre annyi kaja van a fagyasztóban, hogy szükség esetén akár egy hónapig is biztosított az életben maradás.

Talán senki sem érzi magát annyinak, amennyi, mert olyan lassan megy végbe a változás, és az ember csak egy nappal lassabb és recsegősebb; olyan fokozatos az átalakulás, hogy mire a dobozszerû autók áramvonalas formát öltöttek, a sárga taxik mellett megjelentek a zöldek is, vagy a tokent felváltotta metrókártya, már meg is szokta. Mindenki béka a fazékban.

Nem egyedül a fiatalok kiváltsága, hogy hülyeségeket mûveljenek.

Akkora ügyet csinálnak a szerelemből, pedig barátokat szerezni legalább olyan nehéz.

A barátok létét nem szabad készpénznek venni.

A testvérek kapcsolata van olyan bonyolult, mint egy házasság, csak még elválni sem lehet.

Ez a gyereknevelés egyetlen igazsága, amivel szolgálni tudok: minden elmúlik.

A serdülőkor közepén mindenki csak arra vágyik, hogy bebújhasson egy nagyobbfajta kő alá, hogy ne rá irányuljon a reflektor.

Azt szokták mondani, hogy a múlt és jövő nem létezik, pedig de. Csak nem egyszerre.

A terhes nők és a kamasz lányok bármely nap bármely pillanatában képesek enni, olyan keményen dolgozik a testük valami újnak a létrehozásán.

Semmi sem vicces, minden vicces! Ilyen az élet!

A felnőtté válás nagyrészt arról szól, hogy az ember elhatárolja magát gyerekkori élményeitől, és úgy tesz, mintha nem számítanának, utána pedig lassan ráébred, hogy pedig csakis ezek fontosak, mert kilencven százalékban ezek határozzák meg.

Az ember haja mindig akkor néz ki a legjobban, amikor elő van jegyezve vágásra.