Erdős Virág

A legszebb vers nekem te vagy szeress örökké el ne hagyj.

Na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen ki legeljen penne ágyon rozmaringos mellfilét ki pecázza kukából a halolajos kiflijét kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje.

A járókelők ábrázatán néma homály borong. Szomorú s kiholt reklámszatyraikban nem mosolyog gerezd; szőlő, szappan, szalámi nem illatoz. A tündér szerencse kukáról kukára jár.

Van egy ország ahol lakom semmi ágán lógó flakon van egy város ahol élek ahány test épp annyi lélek ahány lélek annyi lom is utcára tett fájdalom is.

Ha a dolgok hiúságból, gyávaságból, becsvágyból és még tudom is én, miféle emberi gyarlóságból összeálló szövevényes szerkezetét visszabontjuk az alapokig, akkor ott egy radikálisan mellérendelő szerkezetet kapunk: minden ember egyenlő, egy vérből valók vagyunk te meg én, szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Nem nagy ügy, de mégis: örök igazság, ezt, ha máshol nem is, a szíve mélyén mindenki pontosan tudja. És mikor egy társadalom veszélyesen eltávolodik ettől a tudástól, akkor jönnek a költők, hogy emlékeztessenek rá.

Ha a némák gyülekezetéből valaki kiáll és bármilyen formában hangot ad a fenyegetettség régóta bennünk bujkáló érzésének, akkor annak a valakinek tapsolni fogunk. Nem őt és nem az irodalmi teljesítményt fogjuk ünnepelni, hanem magát a gesztust. Ettől még az a bizonyos illető nem lesz se sztár, se jó költő.

Van egy ország ahol lakom nevezd nevén szolgáld vakon ma még bölcső ma már vagon.