Francesco Alberoni

A szerelemnek ahhoz, hogy tartós legyen, bizalommá, megbecsüléssé is kell válnia, azaz szert kell tennie a barátság egyes jellemzőire. A barátságból támadó szerelem már megtett egy darabot ezen az úton. Ismerjük a barátunkat, korlátaival, erényeivel egyetemben. A legfontosabb az, hogy bízunk benne, bízunk a hûségében. Ha nem így volna, nem válhatott volna a barátunkká.

A szerelem abban a pillanatban ér véget, amikor azt hiszem, hogy többet érek a szerelmesemnél és több mindenhez van jogom, mint neki.

Hûnek lenni egy baráthoz annyit jelent, hogy az idők folyamán érintetlenül megőrzöm szeretetemet, ragaszkodásomat, segítőkészségemet, de nem azt jelenti, hogy nincs más barátom.

A hûségemmel üzenem a kedvesemnek, hogy többet ér másoknál, hogy számomra az egyetlen, csakis őrá vágyom. (...) És ha a másik nem is tudja, hogy hûséges vagyok hozzá? Mit jelent hûségesnek lenni valakihez, aki arról mit sem tud? Ez esetben a hûség saját magamhoz való viszonyulás. Valami, amit önmagamért cselekszem.

Van (...) egy helyzet, amelyben nem vagyunk képesek szerelemre lobbanni: ha már szerelmesek vagyunk.

Ahhoz, hogy beleszeressünk valakibe, legalább egy halvány reménysugárra van szükség, hogy esetleg viszonozza érzelmeinket.

A szerelem születése nem megérkezés, csak sejtelem.

Még a legfáradtabb ember is mint ébredést éli meg a szerelmet. A világ egyszeriben csodálatos lesz. Aki megtapasztalja ezt az érzést, nem képes visszatérni a múlt tétlen szürkeségéhez. A szerelmes akkor is szeretni vágyik, ha szenved, ha gyötrődik. A szerelem nélküli életet sivárnak, halottnak, elviselhetetlennek látja.