Gaál Viktor

- Mi a szerelem (...)? Mi az, amit érzel? Mi az, amit érzek? - Hallgass! Szeress! (...) A szavak nem jelentenek semmit, nem tudom általuk neked átadni magam, a beszéd oly esetleges és suta, képtelen kifejezni, amit érzek.

Élvezd (...) az utazást, és ne akarj folyton térképet hozzá. A térképet magadnak kell megrajzolnod. Most az egész egy nagy szeméthegynek tûnik, de visszanézve majd helyreáll minden.

Olyan esendőek tudunk mi lenni a Mindenható bölcsességének árnyékában, amint valami nem úgy történik, ahogy szeretnénk, nyomban elszomorodunk, máskor meg apró véletleneken örömködünk.

- Léteznie kell olyannak, hogy valaki tudja, mit kéne tennie a másiknak! - Persze. És aki tudja, az hallgat. (...) Hiába mondtam volna meg neked (...), hogy félsz a világtól, és félelmedben inkább annak rendje és módja szerint tékozlod a tehetségedet, azt mélységes sértésnek vetted volna. Nem lehet tanítani másokat, Orin. Nem attól értesz meg dolgokat, hogy nagyon bölcs emberek elmondják neked, hanem, hogy ott benn az elmédben saját magad összeilleszted a kirakó darabjait.

Érezted már azt, amikor... olyan az életed, mintha több tucat színes pamutszál futna egymás mellett, néhol kereszteznék egymást, összegubancolódnának, vagy ellenkezőleg, némelyik teljesen más irányba menne a többitől?! Mármint úgy értem, ezekből áll össze az élet, ezek jelképezik a mindennapok történéseit... az álmainkat.

Mostanában jöttem rá, hogy a menekülés haszontalan. Előbb vagy utóbb, de szembe kell néznünk önmagunkkal.

Pontosan tudom, hol van most... minden pillanatban, minden lélegzetvételnél. Nem szükséges látnom, hogy tudjam. (...) Áramlat követi őt, köt össze bennünket, oly fényes, mint a napfény a folyón. Nem értem, más miért nem érzi. A puszta levegő is izzik kettőnk között.

Volt egy nap, amikor úgy tûnt számomra, minden szín elszökött a világból... Sok-sok év telt el azóta, de csak most (...) értettem meg, hogy... hogy a fájdalom csak visszhang, a boldogság visszhangja.

- Miért szeretsz engem? Egész úton mást sem tettem, csak nyavalyogtam neked, semmi sem volt jó, mindennel bajom volt. Akkor viszont miért hagysz meg barátodnak? (...) - Mert azoknál, akik három mondatban megmondják a Nagy Igazságot, sokkal jobban kedvelem az olyanokat, mint te, akiket folyton kétségek gyötörnek.

Életünk első két évtizedében az emberek arca olyan, amilyet a szüleiktől kaptak. Húsz évnek kell eltelnie, mire a lélek eléri az arcot, majd formálni kezdi; olyanná, amilyenek az emberek valójában.

Kerülöm a tekintetét. Ahogy keresztülvágok a helyiségen, végig magamon érzem, de kényszerítem magam, és nem viszonzom a pillantást. Nem szabad egymásra néznünk. A legkisebb villanás is túl egyértelmû lenne. Az egész világ leolvashatná arcunkról a titkot.

Mi mind azt hisszük, akarnunk kell a dolgokat ahhoz, hogy boldogok legyünk! (...) És éppen ez tesz boldogtalanná minket..., hogy akarunk, mert aki akar valamit, az sohasem elégedett!

Annyira könnyû lett volna elmenekülni az érzések elől, de nem volt szabad sem a múlt emlékei közé, sem a jövő ígéreteihez rohannia, meg kellett tapasztalnia, ami itt és most történik vele, akármennyire fájjon is az. Meg kellett élnie, hogy elveszíti Mayát, és elveszíti a boldogságot is vele. (...) Fájdalom, amit akkor érzünk, ha igazán életben vagyunk?

Az élet szenvedéssel teli, hát sokan elmenekülnek előle. Ha szerelmes leszel, életre ébredsz. És minél erősebb a szerelem, annál jobban tud fájni.

Nem az a fontos, hová mész. Az a fontos, hogy járd az utat, és megélj minden egyes, az úton töltött pillanatot.

Fogadd el úgy a világot, ahogy van! A világot nem lehet megváltani. (...) Magadat teheted csak olyanná, amilyenné akarod. Sőt, ez az egyetlen, végső és utolsó tanácsom: a rendet csakis és kizárólag magadban kell megteremtened! Ha ez sikerül, eléred az örök boldogságot.

Ne félj a döntéseid következményeitől. Hiszen egy elágazáshoz érve legtöbbször úgysem tudhatod, a mocsáron, vagy a tisztáson visz-e majd az utad.

A mesékben nem az a fontos, mennyire igazak. Hanem hogy számodra miféle kincset rejtenek!

Olyan kevés biztos pont van a világban, olyan őrült ez az egész. (...) Egy hatalmas, áradó folyó a világ... viszi, sodorja a legtöbb embert magával, álmok, vágyak nélkül... és te olyan vagy nekem, mintha egy szikla lennél, egy biztos pont, melybe kapaszkodom, megtartasz, biztonságot adsz. Nem is értem, miként lehetséges ez... Boldog lehet, aki ismer téged, mert beléd kapaszkodhat, te erőt adsz nekik, melletted szembe tudnak nézni az árral.

Milyen furcsa, hogy legtöbbször nem a személy, hanem a helyzet miatt leszünk szerelmesek... és gyûlölni is ugyanígy gyûlölünk.