Gustave Flaubert

Óvakodjál a szomorúságtól. A szomorúság bûn. Az ember örömét leli a bánatában, aztán mikor a bánat elmúlt, ott áll elbutultan, mert minden értékes erejét rápazarolta a búbánatára. Akkor aztán szánja-bánja, csakhogy már későn.

A lehető legkevesebbet dobni a tengerbe a rakományból, hogy a hajó könnyedén haladjon: ez a bölcsesség.

Az élet csak átmenet, de a halál örök!

Minden szerelem áldozatokat követel, - s mi fájdalmasabb, mint föláldozni testünk vágyait!

Ha vak, hülye vagy gyilkos születik a világra, ezt mi rendellenesnek tartjuk, mintha bizony ismernők az igazi rendet, mintha bizony a természet valami cél szerint mûködnék!

Nem, nem hiszem, hogy a boldogság lehetséges, a nyugalom azonban igen. Ezért távol tartom magamat mindentől, ami idegesít.

A világ létezése csupán állandó átmenet az életből a halálba és a halálból az életbe.

A büntetés akkor jó, ha arányban marad a hibával s annak mintegy természetes következménye. Ha a gyermek ablakot tör be, nem kell új üveget tétetni, hadd fázzék csínyjéért; ha jóllakottan is enni kér még, adni kell neki, a gyomorrontás majd észre téríti. Hanyagság esetén csak hagyjuk munka nélkül, az unalom rávezeti a szorgalomra.

Néha valamely nekünk kellemes dolog árt felebarátainknak: az érdek különbözik a jótól, amely önmagában is leronthatatlan érték.

Legyünk rendes emberek a magánéletünkben, hogy annál erőszakosabbak és eredetibbek lehessünk a munkánkban!

A tekintély elpusztul, ha vita tárgya lehet.

Mily alacsony gondolkodás, mindig csak a lét megnyújtásával törődni! Csak addig élet az élet, míg élvezzük.

Vizsgáld csak meg magadat: éreztél valaha érzelmet, mely eltûnt volna? Nem, minden megmarad... Minden.