Guy de Maupassant

Egy olyan ember megy át a gondolatvilágunkban, akivel találkozunk, majd aki ismerősünk lesz, majd bizalmasunk, szerelmesünk. Óráról órára jobban birtokunkba vesszük őt, észrevétlenül; birtokunkba vesszük a vonásait, a mozdulatait, a tartását, testi valóját és lelki valóját. Belénk hatol, a szemünkbe és a szívünkbe, a hangjával, minden taglejtésével, azzal, amit mond, és azzal, amit gondol. Magunkba szívjuk és megértjük, mosolyának és szavának minden árnyalatát kitaláljuk; végül már mintha mindenestül a miénk lenne, annyira szeretünk, még öntudatlanul, mindent, ami ő, és mindent, ami tőle való.

Csak azok a boldogok, akik megszenvedik az érzéseiket, akik az érzésbe beleremegnek, és úgy ízlelik, mint valami nyalánkságot. Mert fel kell fognunk minden érzelmünket, akár boldog, akár szomorú, el kell telnünk vele, meg kell ittasulnunk tőle a legharsányabb boldogságig, vagy a legfájdalmasabb gyötrelemig.

A csók úgy lobban fel, mint a villám, a szerelem úgy süvít el, mint a vihar, aztán az élet megint nyugodt lesz, s folyik tovább, épp úgy, mint azelőtt.

Sohase értjük meg a másikat, sohase ismerhetjük meg akaratának, vágyainak minden hullámzását. Sohasem sejthetjük a másik lelkének misztériumát, bármily közel érezzük is hozzánk.

Egy törvényes csók sosem ér fel egy lopott csókkal.

Miért nem egy nagy szerelem az élet? Mért válni? Én szerettelek... S te szintén. De már sosem szeretsz majd úgy, amint én.

A szerelem olyan, mint a mámor. Aki egyszer ivott, az inni fog, aki szeretett már, mindig fog szeretni.

Szeressük a testi szerelmet, de ne nyugodtan, köznapian, rend és törvény szerint, hanem lángolón, nekivadulva, zabolátlanul! Kutassunk utána, ahogy az arany és a gyémánt után kutatnak, mert értékesebb ezeknél, lévén felbecsülhetetlen és mulandó! Üldözzük szüntelenül, haljunk meg érte és általa.

Milyen emberfölötti gyönyör is áradhat el szíveken, mikor az ajkak először találják meg egymást, mikor a négy kar ölelkezése egyetlen lénnyé forraszt össze, egyetlen királyian boldog lénnyé két egymásba őrült emberi lényt.

A szájak találkozása a legtökéletesebb, legistenibb érzés, mely az embernek megadatott, a boldogság utolsó, végső határa. Csók közben, csakis a csók közben érezzük úgy néha, hogy megvalósul a lehetetlen, amit kergetünk, egyesül a két lélek, összeforr a két alélt szív.

Tudod-e, min nyugszik igazán a hatalmunk? A csókon, egyedül a csókon. Ha kellőképp tudjuk odanyújtani és átengedni az ajkunkat, akár királynő is lehet belőlünk. Pedig a csók nem több, mint előszó. De bûbájos előszó, sokkal érdekesebb, mint akár maga a mû.

A tehetség az eredetiségből származik; ez pedig nem egyéb, mint a gondolkodás, látás, értelmezés és ítélés különleges módja.

Annak a regényírónak, aki az élet pontos képét akarja elénk vetíteni (...) célja nem az, hogy történetet beszéljen el, hogy szórakoztasson vagy meghasson, hanem az, hogy rákényszerítsen bennünket a gondolkodásra, az események mély és rejtett jelentőségének megértésére.

Ha van valakiben eredetiség, mindenekelőtt azt kell kibontania, ha nincs, akkor valamiképpen meg kell szereznie. A tehetség: sok-sok türelem.

A gyermekszerelem is csak olyan titokzatos, mint a felnőtt emberé.

A szerelem csak olyan, mint a betegség: többször is érheti ugyanazt az embert s a csapás halálos is lehet, ha a szerelem legyőzhetetlen akadályokba ütközik.

A szerelem olyan, mint a villám; akibe belecsap, annak szívében olyan pusztítást visz véghez, hogy ott soha többé nem csírázhat semmi más érzelem, de még egy álom sem.