Hans Christian Andersen

Maga az élet a legcsodálatosabb tündérmese.

Nincs a rokonnál dühödtebb ellenség.

Ahol a jólét megtelepszik, onnan nehezen áll tovább.

Alapjában gyalázatos a világ, s én nem is kívánnék ember lenni, ha nem azt tartaná mindenki, hogy embernek lenni különös kiváltság.

Aki hattyútojásból kel ki, hattyú marad, ha baromfinép között nevelődik is.

A virágnak két kedvese van: a levegő meg a fény, de a fény az igazi kedves. Afelé fordul, tárulkozik, s ha a fény búcsút vesz tőle, becsukódik, és elszunnyad a levegő ölelésében.

Ahol a szó bágyadt, ott a zene diadalmaskodik.

- Mit tegyek, hogy az én lelkem is az öröklétig éljen? - Nem tehetsz semmit. (...) Csak akkor válhatna halhatatlanná a lelked, ha egy földi ember úgy megszeretne, hogy előbbre helyezne apjánál, anyjánál; ha a tied volna egész szíve és minden gondolata; ha megfogná a kezed, és örök hûséget fogadna neked. Akkor az ő lelke átömlene a tiedbe.

Mit ér, ha nagy vagy, gigászi nagy, ha birodalmak császára vagy, de bús szívedben örök a fagy?

Felemelkedik minden szív a népdal madarával, amely örökké énekel és nem hal meg soha.

A becsület meg a szorgalom olyan, mint a jó szél: előre hajtja az embert.

Viselje mindenki türelemmel a sorsát, előbb-utóbb felderül neki!

Mondd meg, mivel töltöd az időt, s megmondom, ki vagy!

Vannak helyek, amelyeknek már puszta említése vándorkedvvel tölti el a szívünket.

Utazni csupa gyönyörûség volna (...), ha test nélkül utazhatnánk. Ha míg testünk pihen, szabadon csatangolhatna a lelkünk. Akármerre járok, mindig hiányzik valami, s ettől elszorul a szívem; mindig többre vágyom, mint amit abban a percben kaphatok.

A hétköznapi életben is vannak tragédiák.

Magasból nézve mosolyogni való minden szívfájdalom, bizony sokszor még a magunké is.

Olyan a mi életünk, akár a gyenge nádszál: ha egyszer letörik, nem hajt ki többé.

A mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek.

Az élet nem elég - mondta a pillangó -, kell egy kis napfény, szabadság és egy kis virág.