Herman Melville

Bár úgy tûnik, a látható világot sok tekintetben a szeretet formálja, láthatatlan szféráit a félelem szülte.

Az élet nem más, mint úton lenni hazafelé.

Nagy szívek néha egy pillanat határai közé, egyetlen mély görcsbe sûrítik azoknak a sekély kínoknak összességét, amelyek gyengébb embereknél egész életükre eloszlanak.

Az öregkor mindig éber álmú: mintha az ember annál kevésbé kötné le magát olyasmivel, ami hasonlatos a halálhoz, minél hosszabb ideig ölelte az életet.

A halandók csak akkor veszik észre az élet csendes, finom, állandó jelenlétét, amikor váratlanul és hirtelen előbukkan a halál.

Ha azzal hízelegsz magadnak, hogy teljes kényelemben vagy, éspedig hosszú idő óta, akkor már nem is mondhatod ezt magadról.

Az emberiség ostoba nézetei közül a legostobábbak azok, amelyekkel a jó körülmények között élők a szegények szokásait kritizálják.

Az ember nem rejtheti el a lelkét.

Háromszorosan boldogok azok, akik az óceán közepén, egy még felfedezetlen szigeten élnek, és még soha nem keveredtek fertőző kapcsolatba a fehér emberrel.

Alig szedtük ki mi halandók e világ roppant tömegéből hosszú gürcöléssel kicsi, de értékes ámbraolaját, s utána fáradt türelemmel alig tisztogattuk meg magunkat szennyétől, s alig tanultunk meg élni a lélek tiszta szentélyeiben, alig jutottunk el idáig, mikor - Ott fúj! - fellövell a szellem, s mi elvitorlázunk, hogy megküzdjünk egy másik világgal, és újból végigjárjuk az ifjú élet megszokott öreg útjait.