Herta Müller

Ha az ember kiengedi kezéből a sorsát, akkor elveszett.

A tárgyakba néha beköltözik valami gyöngédség, valami torz gyöngédség, amit nem is vár tőlük az ember.

A halál ellenében nem kell egy teljes saját élet, elég egy olyan, amely még nem ért egészen véget.

Receptet mesélni nagyobb mûvészet, mint viccet mondani. A poénnak ülnie kell, pedig nem is mulatságos. (...) A lágerben a vicc így kezdődik: VÉGY. Hogy nincs mit venni, ez a poén.

Van, hogy lassan érik meg egy terv, de amikor hirtelen jön az elhatározás, és még mielőtt összeszednénk a bátorságunkat a végrehajtáshoz, az ötlet hirtelensége máris tettekre sarkall bennünket, az igencsak fel tud villanyozni.

Ha túl sok a szemléltető anyag, hogy mások hogyan dobják be előbb a törülközőt nálad, akkor elhatalmasodik a félelem. Idővel annyira elhatalmasodik, hogy a megtévesztésig hasonlít az egykedvûséghez.

Az éhségben a vakság és a látás egy, a vak éhség látja a legjobban az ételt.

A honvágy idővel elveszíti a tartalmát, egyre izzóbb lesz, és attól, hogy a konkrét otthonhoz már nincs köze, lesz csak igazán emésztő.

A végső boldogság és a legnagyobb szerencse az utolsó csepp boldogság. Ez akkor köszönt be, amikor meghalunk.

A testben folyamatos bontás és építés zajlik, akár egy építkezésen. Naponta látod magadat és a többieket, de egyik napon sem észleled, mennyi omlik össze benned, és mennyi épül fel. Rejtély, hogyan zajlik az, ahogyan a kalóriák adnak és elvesznek. Hogyan tüntetnek el benned minden nyomot, amikor elvesznek tőled, és hogyan kerül beléd minden vissza, amikor adnak. Nem tudod, mikor kerülsz felfelé ívelő pályára, csak azt érzed, hogy megint van erőd.

Idegennek lenni bizonyára teher, de idegenkedni lehetetlenül közel egymáshoz: elviselhetetlen teher.