Illyés Gyula

Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben,

Én most sem tudom, hogy van-e isten. Csak tudom, mi dolga lenne, ha volna.

Hol zsarnokság van, ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istened sem; (...) nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban szögesdrótnál jobban butító szólamokban.

Gyönyörû lesz, ha megjelensz; már csak egy pillanat. Gyönyörû rögtön a világ, mihelyt része vagy.

Minden nemzetnek ragyogó eszménye van saját magáról.

Mit el nem értünk külön tévelyegve talán egy kis fészek adja meg nekünk hol ajk az ajkon egymást átölelve nevetve-sírva boldogok leszünk.

Az olvasó megszokta, hogy a legfájdalmasabb kérdéseket felvető mûvek végén is lel valami útmutatást vagy ajánlatot a megoldásra, amely fölvert lelkiismeretét megnyugtassa, ha csak annyira is, hogy még sincs veszve minden, mert lám, ha akadt, aki felfedezte a bajt, lesznek, akik meg is gyógyítják.

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam szerelmedbe és úgy sodortatom magam.

A kemény sors legelőször is a szívet keményíti meg.

Ha meghal is a férj vagy a feleség, akad helyette másik - mit lehet könnyebben pótolni az embernél?

A felkeltett harag (...) éppúgy szomjazza a kielégülést, akár a szerelem.

Szépséggel való foglalkozásra csak a gazdagok érnek rá és a koldusok, azok, akiket már szintén nem kínoznak világi gondok.

A népmûvészet legszebb alkotásai a legbûzlőbb nyomor színén úsznak, mint némely virág a posványon.

A harag és felháborodás kifejezésére legtöbb nyelven csak egy-két unalmas szkémát találni. Némely nemzet idevágó szókincse mondhatni siralmas. A legváltozatosabb fokú harag a legkülönbözőbb mûveltségi fokú egyénekből automatikusan ugyanazt a három-négy szót csalja elő.

Az áradozó szerelmes nyelve megbicsaklik, s lángolása minél őszintébb, annál biztosabban dadogja azt az egy elcsépelt közhelyet, amely az első emberpár óta az emberiség rendelkezésére áll.

A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a "szûkebb pátriára" lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újraéli visszafelé egy szó történetét, ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett.

Újabb irodalomtörténészeink szemében kitûnő ajánlólevél a Dunántúlról kelt születési bizonyítvány. Aki onnan jön, arra valami csodálatos, eddig ki nem derített félreértés folytán látatlanba és számolatlanul tukmálják a mûveltséget, a pallérozott lelki egyensúlyt, a latin-katolikus szellem bölcs mérsékletét, derûjét és éleslátását, egyszóval a nyugatiasság minden ragyogványát, mely ezt az országrészt elönti, abból az egyszerû okból, hogy Magyarországon arrafelé nyugszik legkésőbb a nap.

A hazám a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyûrûkben egyre távolabbi területekre terjed, mint a hullám a vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat – amikor a régi ház már örökre elmerült.

Szívet és tüdőt kell cserélnie annak, aki a puszták levegőjét elhagyja, különben elpusztul az új környezetben. S szinte a világot kell megkerülnie, ha újra vissza akar jutni.

A tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelmi név, sem társadalmi állás.