Irene Solá

Van a gyûlöletnek olyan fajtája, amelyik apáról fiúra öröklődik. A három-négy éves gyerekek vagy a kilenc- meg a tízévesek értik, hogy miről beszélgetnek a szüleik, még ha a felnőttek nem is gondolják. Elkapnak egy utálkozó gesztust, egy ellenszenvről tanúskodó pillantást, s mint a kutyák, észreveszik, ha a szüleik szaga akár csak egy nagyon kicsit is megváltozik, ha hirtelen felgyorsul a légzésük egy bizonyos dolog bekövetkeztével vagy egy konkrét találkozás hatására, vagy mert valaki feltûnik a színen. S a gyûlölet beépül a lényükbe. A sajátjukká válik, osztoznak benne. Szeretetből, hûségből, azért, mert ők is a klánhoz tartoznak.

Milyen varázslatos dolog a biciklizés, mennyire összhangban van a természettel, mennyire felszabadító, változatos, finom mozgás! A bicikli olyan, mint a nyíl, sebesen, hangtalanul suhan, átszeli a lassan ébredező mezőket, s repül az utakon, mint a szél.

A traktorokkal mindig csak a baj van. Meg az összes többi sofőrrel is. Az emberekkel, akik sietnek.

A villámok arra mennek, amerre nekik tetszik, mint a víz, a lavinák, az apró rovarok, meg a szarkák, akiknek mindenen megakad a szemük, ami szép és csillog.

Ha valaki egyedül van, akkor nem kell magában tartani a gondolatait.