Irvine Welsh

Az élet unalmas és céltalan. Mind nagy reményekkel kezdjük, aztán lemondunk ezekről. Rádöbbenünk, hogy előbb vagy utóbb úgy is meghalunk, anélkül, hogy megtaláltuk volna a választ a nagy kérdésekre. Mindenféle bonyolult elméletet dolgozunk ki, amik egyszerûen csak más szempontból közelítik meg a mindennapi valóságot, de közben a nagy és igazi dolgokra vonatkozó tényleges tudásmennyiségünk egy kicsit sem nő. Alapvetően mind rövid és kiábrándító életet élünk.

Szeretem anyámat. Nagyon szeretem, de valami nehezen meghatározható módon szeretem őt. Nem is értem igazán, ezért aztán nagyon nehéz, szinte lehetetlen elmondani neki. De azért tényleg szeretem. Annyira szeretem őt, hogy azt kívánom, bár ne olyan gyereke lenne, mint amilyen én vagyok. Bár tudnék találni neki valaki mást magam helyett. Mert nem nagyon hiszem magamról, hogy képes lennék megváltozni.

Mondj nemet. Könnyû. Válaszd az életet.

A társadalom hazug és csavaros logikával próbál magába olvasztani és megváltoztatni mindenkit, akinek a viselkedése eltér az átlagtól.

Van, akit könnyebb távolról szeretni.

Mindig azt hittem, hogy a narkó is elég szar, de csak a szerelem képes istenigazán tönkrevágni az ember életét.

Az agresszió arra irányul, ahonnan nem várható ellencsapás.

A siker és a kudarc egyszerûen az ember vágyainak beteljesülését vagy kielégítetlenségét jelenti. Vágyaink pedig vagy döntően belső eredetûek és a saját egyéni késztetéseinkre alapulnak, vagy külsődlegesek, és elsősorban olyan dolgok táplálják őket, mint a reklámok, vagy a média és a tömegkultúra által kívánatosnak beállított társadalmi pozíció.

Ha szükséges, az embereket kényszeríteni kell, hogy jól érezzék magukat.

A költői kérdés a bigék és őrültek örök fegyvere.

Ilyen az élet, mindig olyasmire vágyunk, amit esélyünk sincs megkapni, és az hullik az ölünkbe, amire különben szarnánk. A legtöbb dologgal így van ez.