Jakov Petrovics Polonszkij

Ha gond vagy bosszúság napomat árnyba vonja, s forró csókjaidat csak úgy lanyhán viszonzom én - ne gondolj semmi rosszra, ne kételkedj s ne haragudj! (...) Nem hagylak cserben én, de ha te elhagysz engem, vád csap rád, magány, rettenet, s belátod: csúf a sors, s becsülni kezded csendben fanyar, hûvös szerelmemet.

Olyan boldog vagyok, ha néha azt hiszem, szemedből szerelem ragyog rám. Máskor meg úgy elfog a félelem, mint temetőben éji órán. Nézel, s nem látsz; vajon énnekem mit jelent, mit árul el hideg, merő tekinteted sûrû szempillád erdejében? Akár két égitest, ikercsillag az égen, amely nem sejti, hogy mily álmok követik, ragyog, vonz... de nem melegít.