Janikovszky Éva

Mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai.

Sokszor nagyon nehéz megállapítani, hogy valakinek mi a baja. A tankönyvekben világosan körülhatárolt, vitathatatlanul felismerhető betegségekről olvas az ember. De a kórházban betegek fekszenek. Talán hallotta már azt a bölcs mondást, hogy sosem a betegséget, hanem a beteget kell gyógyítani. És egy beteg ember sosem olyan egyértelmû és pontokba foglalható, mint egy betegség. Néha türelemjáték, néha bonyolult kísérletsor, és van úgy, hogy megfejthetetlen rejtély.

Énszerintem az élet elég tûrhető, és nem kell vele az embert folyton ijesztgetni, én elég jól érzem magam az életben, ha nem is látszik rajtam.

Tudom, hogy felnőtt koromban (...) majd megbecsülöm a pénzt, amit nekem kell megkeresnem, majd visszasírom még a gyerekkoromat, amikor mindenem megvolt, és majd megtanulom, hogy milyen az élet, de sajnos a magam kárán. Csak az a baj, hogy nekem ezek közül egyik se olyan fontos, hogy siessek miatta felnőni, és különben is, szeretek mindent az utolsó percre hagyni.

A felnőttek mindent előre tudnak. Azt is, hogy leesem onnan, azt is, hogy összetöröm, azt is, hogy felgyújtom, azt is, hogy kiöntöm, azt is, hogy megfázom, azt is, hogy tönkreteszem, és azt is, hogy nem lesz ennek jó vége. Csak azt nem értem, hogy akkor miért mérgesek, amikor a végén igazuk lesz.

Van, amikor azért bőgök, mert rossz voltam, és van, amikor azért, mert jó voltam, de nem hiszik el. Annyi mindenért lehet bőgni, de olyan nehéz megmondani, hogy miért.

Apukám sokszor mondja nekem, hogy vigyázz, mert kihozol a sodromból. De mindig későn szól, mert olyankor már kint van.

Jó annak, aki mindig kitalálja, hogy ki minek örül! De sokszor még azt is nehéz kitalálni, hogy én minek örülök.

Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet, hogy nem is kéri a lányod vagy a fiad. Ha ma nem ülsz oda vele a társasjáték mellé, előfordulhat, hogy a jövő héten már késő lesz.

Első szerelmünk, ha a régi címen ránk találna, talán meg sem ismerne. Amíg rá nem mosolygunk. A mosoly ugyanis nem öregszik. És kell valami állandóság.

Kimentem az erkélyre, s mint minden este, felnéztem az égre. Atyaisten! Holdfogyatkozás! (...) Ezt nem lehet egyedül elviselni. (...) Eszembe jut barátom, akivel két hete az újholdat néztük. Csakhogy ő most Európa másik csücskében van. Mindegy, megvan a hotel száma, hívom, kapcsolják, meglepett, álmos hang: Te vagy? Mi történt? Holdfogyatkozás van, hadarom, csak annyi, hogy nézz ki az ablakon, és bocsánat, ha felébresztettelek. Leteszem a kagylót. Nem kellett volna. Hülyét csináltam magamból. Egy óra múlva csöng a telefon. Most ment le az árnyék a Holdról, mondja. Aludj jól.

Amikor apukám azt mondja, hogy gyere csak ide, kisfiam, beszélni akarok veled, akkor már biztos, hogy baj van. Mert ha nincs baj, akkor nem mondja, hogy beszélni akar velem, hanem mindjárt beszél.

Ide figyelj, odahaza volt nekünk a kertben egy magas diófánk. Nehéz volt rá fölmászni, a törzséről visszacsúsztam, mindig lehorzsoltam a térdem. De én nagyon szerettem a fa tetején üldögélni, egy nap többször is fölmásztam rá. Aztán egyszer a nagyanyám meglepett egy kislétrával, odatámasztotta a fa alá, kényelmesen fölsétálhattam rajta, akár a lépcsőn. Néhányszor kipróbáltam, aztán bevittem a kislétrát a fészerbe. Szegény nagyanyám nem értette, de te érted, ugye?

Mosolyogni tessék! Persze nem szüntelenül, nem reggeltől estig, de bujkáljon bennünk a mosoly - minden eshetőségre készen -, hogy bármikor felragyoghasson. Mert a mosoly meggyőződésem szerint mindig egy kis fényt hoz az életünkbe, meg a máséba is. Kicsike fényt, de sok kicsi, mint tudjuk, sokra megy.

Csillagszórók szikráznak, bárányfelhőkről szőke angyalkák integetnek, aranycsengettyûk csilingelnek, zöld fenyőágak, ezüstcsillámok között hull a pelyhes fehér hó. Szép, szép, de egy idő után már sok. Túl hangos, túl fényes, megelégeli az ember. Az advent, a várakozás ideje, nyugodalmas, békességes. Egy koszorú, négy gyertyával. Ünnepi, csöndben van, és megható.

A kedvesség ott csillog egy ember szemében, pillantásában. De leginkább talán a mosolyában. Nem a fényképek csíííz!-mosolyára gondolok, hanem arra a személyhez szólóra, amely címzetten a másiknak szól, s lehet, hogy nem hófehér fogakat villant elő, de melegít, jólesik, és viszonzásra ösztönöz. A kedvességre nincs pirula, nincs kenőcs, nincs csöpp. Azt sem tudom, velünk született tulajdonság-e, de azt remélem, elsajátítható.

Hetek óta készültünk erre a napra. A szeretet ünnepére. Most itt van. Együtt vagyunk a mieinkkel. Szép ez az ünnep, de törékeny, kényes, mint a finom üveg. Megkarcolhatja, összetörheti egy fintor, egy rossz szó, egy akaratlan mozdulat. Vigyázzunk rá. Mosolyogni tessék! Szívből, igazán.

Igazán furcsa, hogy az ember csak végighallgatni unja többször ugyanazt a történetet, de elmesélni nem unja, sőt minél többször meséli el, annál jobban tetszik neki.

Az egyik házban az a jó, hogy egészen magas és új, a másikban meg az, hogy olyan kicsi és régi.

Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet, hogy nem is kéri a lányod vagy a fiad. Ha ma nem ülsz oda vele a társasjáték mellé, előfordulhat, hogy a jövő héten már késő lesz.