Jaroslaw Iwaszkiewicz

A szeretetben van a megváltás. Csak ki kell tárnod a lelkedet, s a szeretet betölti azt, miképp a jázminillat. Minden a szeretet által létezik, minden a szeretetért van.

Tudta, nagyon jól tudta, hogy az Isten szeretetére megtanítani, imádkozni tanítani nem lehet embert, hogy ez oly kegyelmi ajándék, melyet egyenként osztogat Isten...

A gyerekek olyanok, mint az angyalok (...). Mert mi más lenne az angyal, ha nem az Isten gyermeke?

Töltsd meg a lelkedet égi szeretettel, és viszonozd az isteni szívnek azt a szeretetet, amellyel ő minket szeretett. Íme a szíveden tartod a legizzóbb hévvel szerető szívet. Ellen tudsz-é állni az izzó parázsnak? Felelhetsz-é gyûlölettel a szeretetre?

Minden rossznak forrása a hazugságból veszi eredetét (...), egyik hazugság szüli a másikat, és ezáltal lesz a föld varjak, és hollók tanyája. Nincs igazság a földön.

Úgy vélem, hogy az ördög ellen egyetlen fegyvert adott kezünkbe az Isten, és ez a fegyver az imádság.

Újra élesen átérezte a maga lényének különvalóságát, magányosságát s a nő másmilyenségét. Az illúzió, amellyel Jadwisia áltatta: hogy létrejöhet kapcsolat egy másik emberrel, szertefoszlott. Magukra maradtak, bárha kettesben - két magányos ember a magányos víz partján.

Úgy rémlett neki, hogy amit lát, csupán fátyol a szemén. Sohasem érezte még ily élesen, hogy mindaz, amit értelmével kivet magából - benne van. Hogy mikor a szemét behunyja, az egész világ eltûnik.

A költészetben van egy pillanat, amikor az ember egy szempillantásra meglát egy másik világot. És azt is észreveszi ugyanakkor, hogy minden csupán árnyéka annak a másik, valódi világnak.

A virág nem álmodozik, nem sír - remény nélkül nő és virul, és kétségbeesés nélkül hal meg.

Olyan ez, mint amikor az egyszeri arabnak azt mondták, egész életében boldog lesz, minden cselekedetét siker koronázza, és része lesz minden elképzelhető szépben, jóban, ha soha nem gondol a tevére... ő meg, persze, csak a tevére gondolt. Hát épp így van az ember is: ezerféle dolgot kitalál, csak, hogy ne gondoljon az örök éjszakára, mégis egyre az jár a fejében, és sehogy sem tudja kiverni belőle.

Az igazi szent nem teremti meg maga körül a szentség külsőségeit, erényei a hétköznapok erényei.

Nagy bûn, ha valaki nem tudja észrevenni saját boldogságát.

- Értsd meg, hogy közöttünk a barátság úgyis lehetetlen... mi egészen... más szférákban forgunk. Nem abban az értelemben, ahogy fél évszázaddal ezelőtt mondták, hanem csillagászati értelemben. - Egyszóval sohasem lehet közös keringési pályánk? - Hacsak nem történik valami kozmikus katasztrófa...

Érezte a mai napot, és örömét lelte a gondolatban, hogy még fiatal, megvan benne a fiatalság egyensúlya, még van ideje elölről kezdeni az életet, még minden megváltozhat, és az eltékozolt ifjúság, bármit is mondjanak a dalok és a közmondások, visszatér megváltozott, konkrétabb alakban.

Csak biztosítani akartalak a magam részéről, hogy nem fenyeget semmi, hogy valamikor fiatal, szinte serdülő koromban, őrülten szerettelek, de most már csak mulatok rajta, semmi sem maradt belőle, és ma már egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy lehet ennyire szeretni valakit. Kicsit mulatságosnak találom, mert valld be, hogy minden nagy szerelemben van valami megalázó és nevetséges.

Az amorális szót, ahogyan én értem, a céltalannal lehetne helyettesíteni. Olyasmi, hogy ide-oda hányódni, minden értelem nélkül. Ezt nevezem én a morál hiányának.