Jay Asher

Utáltam a költészetet egészen addig, míg valaki meg nem mutatta, hogyan kell értékelni. Azt mondta, hogy úgy nézzek a költészetre, mint egy kirakósra. Az olvasón múlik, hogy megfejtse a kódot vagy a szavakat az alapján, hogy mit tud a világról és az érzelmekről.

Egy hang szól a távolból: segíts! Több száz emberből kettő, ha meghallja. De pont az nem figyel, akire a legjobban számítanál.

Talán ha néha elfelejtenénk dolgokat, mindannyian kicsivel boldogabbak lennénk.

Nevettünk. És ez jó érzés. Megkönnyebbülés. Mint nevetni egy temetésen. Talán nem helyénvaló, de határozottan szükséges.

A vicces részegek jó kiegészítői bármelyik bulinak. Nem keresik a balhét. Csak isznak és röhögnek.

Nincs jobb módja az érzelmek feltárásának, mint a költészet.

Nehéz csalódottnak lenni, mikor azt kapod, amire eleve számítottál.

Amikor pózolsz, tudod, hogy valaki figyel. Előveszed a legragyogóbb mosolyod. Éned legjobb része tündököl.

Az idős korral vagy a rákkal ellentétben, senki nem lát előre egy öngyilkosságot. Õk egyszerûen csak elmennek anélkül, hogy esély lenne rendbe tenni a dolgokat.

Észrevettétek a hegeket, amiket magatok mögött hagytatok? Nem. Valószínûleg nem. Mert a legtöbb szabad szemmel nem látható.

Ha valakit gúny tárgyává teszel, felelősséget kell vállalnod, ha mások kapva kapnak az alkalmon.

Mindenki tudja, hogy nem lehet megcáfolni egy pletykát.

Ezt szeretem a költészetben. Minél elvontabb, annál jobb. Azt, amikor nem vagy biztos benne, miről is beszél a költő. Van ötleted, de nem lehetsz biztos benne. Nem száz százalékig. Mindegyik szónak, amit nagy gonddal választott, lehet milliónyi különböző jelentése. Vajon ez egy másik gondolathoz vezető szimbólum? Vajon egy még nagyobb, még rejtettebb metafora része?

Akkor ott, abban az irodában rájöttem, hogy valójában senki nem tud rólam semmit, és megfordult velem a világ. Mint mikor egy hepehupás úton autózol, elveszíted az uralmat a kocsi felett, és épp csak egy kicsit, de letérsz az útról. A kerekek felvernek egy kis port, de még képes vagy visszarántani a kormányt. Mégsem számít, milyen erősen markolod, nem számít, mekkora erőfeszítéssel próbálod egyenesben tartani a kocsit, valami folyamatosan az út széle felé lökdös. Innentől kezdve alig van befolyásod bármire is. Egy idő után eleged lesz a hasztalan küzdelemből, túl fárasztó, és úgy döntesz, hagyod. Hagyod, hogy tragédia... vagy akármi... történjen.

Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP. Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat. Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, (...) ha megnyomod a PLAY-t.

Nem mehetsz vissza a múltba, ahhoz, ahogy a dolgok voltak. Amilyennek gondoltad őket. Minden, amid igazán van... az a most.

Néha vannak olyan gondolataink, amiket saját magunk sem értünk. Gondolatok, amik még csak nem is igazak, nem is tükrözik igazán az érzéseinket, de a fejünkben kavarognak, mert érdekes rájuk gondolni.

Nem menekülhetsz el magadtól. Nem dönthetsz úgy, hogy többé nem nézel magadra. Nem dönthetsz úgy, hogy kikapcsolod a zajt a fejedben.

Ha hallasz egy dalt, ami sírásra késztet, és már nem akarsz többet sírni, akkor nem hallgatod többé azt a dalt.

Minden... hatással van mindenre.