Jean-François Marmion

Az ostobaság hol csurran, hol csak cseppen, hol csordogál, hol pedig árad, de mindenütt jelen van. Nincsenek határai, nem ismer korlátokat. Olykor csendesen csobog, egész elviselhetően, máskor meg egy helyben poshad, mint az iszap, megint máskor hirtelen nekilódul, mint a földrengés vagy a tengerár, mindent elnyelve, csúffá téve, bemocskolva, ami csak az útjába kerül: az ostobaság mindenkit besároz. Sőt, azt sem átallja közben a fülünkbe sugdosni, hogy mindannyian vétkesek vagyunk benne.

Kivétel nélkül mindannyian naponta látunk, hallunk, olvasunk ostobaságokat. Ugyanakkor mindannyian csinálunk, gondolunk, fontolgatunk és mondunk is nem kevés ostobaságot. Mind alkalmi, átmeneti ostobák vagyunk, akik futólag követünk el vagy mondunk szamárságokat, anélkül, hogy bármi súlyosabb következménye lenne a dolognak. Az viszont fontos, hogy rájöjjünk a hibára, és sajnáljuk, amit elkövettünk, mivel tudjuk, hogy tévedni emberi dolog, és hogy a megbánás bocsánatot érdemel.

Mindig akad, aki az embert ostobának tartja, de az sajnos csak ritkán fordul elő, hogy az ember maga jöjjön rá, hogy ostobán viselkedett.

Az ostobaság olyan, mint egy be nem tartott ígéret, az értelem és a bizalom ígérete.

Az ostoba ember oktalan, akár az állat. Szeretnénk őt magunkhoz édesgetni, barátunknak tartani, de hiába, mert a tökfej nincs azon a szinten - mármint ahol mi magunk vagyunk. Arra a nyavalyára, amiben ő szenved, nincs orvosság. És - kész tragikomédia - nem is fogja gyógykezeltetni magát, mert meg van győződve arról, hogy a vakok országában ő az egyetlen félszemû.

A kétely megőrjít, a bizonyosság ostobává tesz.

Mennél inkább próbálunk jó irányban hatni egy tökfejre, annál jobban megerősítjük abbeli boldog meggyőződésében, hogy ő csak egy botcsinálta áldozat, vagyis neki van igaza.

A nevetségesség nem öl. Az ostobaság viszont nagyon is! Túl fog élni bennünket. Mindannyiunkat az temet majd el.