Jill Santopolo

Mintha egy csomó lenne életem láncolatán, akár egy nyakláncon kialakult göb, amit hiába rángat az ember, s bár közben a lánc egésze újra viselhetővé válik, magát a bogot nem meri bántani, nehogy elszakadjon az egész. A nyaklánc maga tökéletesen néz ki, sőt, kimondottan szemrevaló - csak éppen a csomót hátra kell húzni a tarkó mögé, hogy senki se lássa.

A nehézségek vagy még jobban összekovácsolnak két embert, vagy végképp elszakítják őket egymástól.

Egy párkapcsolat csakis akkor mûködik, ha mindkét fél tudatosan akarja, hogy mûködjék.

A pecsétet is fel tudja olvasztani egyetlen gyertya lángja.

Az emberrel mindennap történik valami, amire reagál, és ezek a reakciók döntik el, hogy milyen irányt vesz az élete.

Meglátjátok, a végén minden jóra fordul, és ha mégsem, akkor az még nem a vége.

Fél életünkben ismertük egymást. Láttalak magabiztosan, mámoros boldogsággal mosolyogni. Láttalak összetörten, megsebzetten, elveszetten. De így még sosem láttalak. Megtanítottál rá, hogy a szépséget keressem. A sötétségben, a pusztításban is megtaláltad a fényt. Nem tudom, milyen szépséget, milyen fényt találok majd itt. De megpróbálom megkeresni. A kedvedért. Tudom, hogy te is megtennéd értem. Olyan sok szépség volt a közös életünkben. Talán ott kellene kezdenem.

Minden szerelem olyan, mint egy bizonyos tûzfajta. Egyesek futótüzek: elsöprők, parancsolók, fenségesek és veszélyesek, és képesek megégetni, mielőtt még rájönnél, hogy elemésztett. Mások inkább kandallótüzek: nyugalmasak, barátságosak, egyenletesek és meleget adók.

Vannak pillanatok, amelyek megváltoztatják az életünk röppályáját.