Joan Aiken

A férfiak és nők közötti kapcsolatok nem lehetnek a véletlen mûvei. Ahogyan viselkedésünket az élet minden más egyéb aspektusában tanult szakértelmünk és intelligens, jó magatartásunk kormányozza, ugyanígy kell lennie az élet legfontosabb területén, a férfi és női nem között.

Ó, a kezed! Szinte érzem a kezeim között a tiéd kedves, vigasztaló melegét, pontosan úgy, ahogy mindig is éreztem, amikor valóban megfoghattam. Furcsa dolog ebben a borzalmas, kegyetlenül hideg télben felidézni szerelmünk tavaszát és nyarát, amikor együtt sétálgattunk a virágzó fák alatt, s a madarak énekükkel kísérték lépteinket, és lágy szellő hozta felénk az ébredő természet csodás illatát. Fel sem fogtuk, mily csodás boldogság jutott részünkül azokban a gyengéd napokban. Ó, dehogynem fogtuk fel, nagyon is tudtuk! Pontosan tudtuk s értettük.

A találkáinknak véget kell vetnünk, ez nem mehet így tovább. Életünk van, érzéseink vannak, saját gondolataink vannak, s ezeknek kell tovább élniük helyettünk, hiszen nem hazudhatunk tovább. De ezek az érzések túl mélyek ahhoz, hogy csak úgy magukra hagyhassuk őket. Reménykedjünk, hogy elég erősek ahhoz, beragyogják életünk hátralevő napjait akkor is, amikor már nem leszünk egymásnak.

Amikor az ember fiatal, hajlamos nagy jelentőséget tulajdonítani a bosszúnak s a dolgok jóvátételének, mintha egy cselekedettel semmissé lehetne tenni egy másikat. Az élet azonban nem így mûködik. Egy tett soha nem törölheti ki egy korábbinak a nyomait s következményeit. Annyit tehetünk, hogy előrefelé tekintve járjuk tovább utunkat, s a múlt becses emlékéveivel tesszük szebbé a reánk váró jövőt.

Az igazi jó barátok, akiket a szívük hoz hozzám látogatóba, azok a legjobb orvosok!

A szív fájdalmára mindig a nevetés a legjobb orvosság.

A férfiak hajlamosak néha roppant felelőtlenek lenni, mintha nem mérlegelnék kellőképpen tetteik lehetséges következményeinek súlyát.

A feleségek bevált fogása, hogy megtöltik a házat egy szakajtónyi gyermekkel... akkor aztán vége a férfiak csöndes magányának!

Aki hallgatózik, magára vessen ha rosszat hall magáról (...). Remélem, soha többé nem ér az a balszerencse, hogy elejtett szavaknak legyek akaratlan fültanúja.