John Ajvide Lindqvist

Az ember minden gond nélkül egyensúlyoz egy tíz centi széles deszkán, ha az a földön fekszik, de tegyék csak tíz méter magasba, és a félelem belé vájja karmait. Pedig ugyanarról a deszkáról van szó.

Egyedül semmire nem vagyunk képesek. A hit csak akkor él, ha osztoznak rajta.

Minden problémának van megoldása. Kivéve azokat, amelyeknek nincs. És azokkal mi a teendő? Nem veszünk róluk tudomást!

Ha az ember szép sorban, egyenként megküzd a problémákkal, egy idő után eléri a békét és az összhangot.

Minden mitológiában jelen van valami formában az igazság, különben nem maradna fenn.

A gonoszokon csak a gyerekfilmekben látszik, hogy gonoszok.

A temetők a nagy népsûrûség ellenére a legmagányosabb helyek a világon.

A képtelen dolgok a valóság legszélén léteznek. A legapróbb elvétett mozdulat, a legcsekélyebb bolygatás, és lepottyannak. Vagy üvöltve felpattannak. Nem lehet tudni. Óvatosnak kell lenni, tapintatosan kell bánni velük.

Mindenki hazudik valami módon. Ez tartja össze a társadalmat. Hogy kicsit hazudunk. Fogd fel tapintatnak. Az igazság a maga módján végtelenül egoista.

Lehet, hogy valójában mégis lapos a Föld, csak valami okból titokban tartják.

Az ember már csak olyan, hogy azt a baromságot hiszi el a legszívesebben, amelyik nem követel tőle cselekvést.

A kórházakra különösen jellemző, magából a helyzetből fakadó csend - egyikük betegen vagy sebesülten az ágyban, a másik egészségesen mellette -, voltaképp mindent elmond. Üres, jelentéktelen, felesleges semmiségek lesznek a szavak. Csak a legfontosabbról szabad beszélni.

Két ember, akik nem tudnak egymás nélkül élni... szerintem ez a szerelem.

A szerelem azt jelenti, hogy életünket egy másik ember lába elé helyezzük, és manapság senki képességéből nem futja erre.