John Banville

Mi is a pénz végeredményben? Szinte semmi, ha az embernek elegendő van belőle.

Kezdtem beleszeretni. (...) Éreztem azt a zaklatott eufóriát, azt a boldog, gyámoltalan zuhanást, amelyet már az elsietett kezdetek során is mindig érez a kapcsolatokban az a fél, aki tudja magáról, hogy ő lesz majd az, aki szeret. Mert már ebben a zsenge korban is tudtam, hogy mindig van valaki, aki szeret, és valaki, akit szeretnek.

Mindig is csak arra vágytam, hogy biztonságban meglapulhassak, hogy valaki őrködjön felettem, hogy beáshassam magam egy anyaméhszerûen meleg helyre, és meglapulhassak ott, elrejtve az ég közönyös tekintete és a zord levegő ártalmas érintése elől. Ezért jelentett számomra mindig menedéket a múlt; egy olyan helyet, ahová lelkesen térek meg, hogy kezemet összedörzsölve lerázzam magamról a hideg jelent és a még hidegebb jövőt.

Tekintve, hogy milyen az általa teremtett világ, istentelenség lenne hinni Istenben.

Semmi sem fogható ahhoz a csapáshoz, mintha az ember előtt feltárul, milyen silány és csalárd a világa, a világ, amelyben korábban élt.

Fennmarad majd belőlünk valami, egy megfakult fénykép, egy hajtincs, néhány ujjlenyomat, néhány szétszóródott atom a szoba levegőjében, ahol az utolsókat lélegeztük, ám ezek egyike sem mi leszünk majd, nem azok, akik vagyunk és voltunk - nem más ez, mint haló por.

Talán maga az élet egésze sem más, mint az elmúlásra való hosszas készülődés.

Az emberek többsége csalódott amiatt, ami az osztályrészéül jutott, és csendes kétségbeesés közepette sorvadozik béklyóiban.

Vajon van-e egyáltalán olyan pillanatunk, amelyben nem változik meg véglegesen és visszavonhatatlanul az élet, míg el nem érkezünk a végső, a legnagyobb jelentőségû változáshoz?

Akár egy második szív, úgy lüktet mellkasomban a múlt.

Minden dolog összetart, ha kellő távlatból szemléljük őket.

A valódi, lelkiismeretes szeretetet mindig névtelenül, vagy legalább is nem hangosan kinyilatkoztatva kell mûvelni, mivel az ember csak így nem kér cserébe semmit.

Boldogok voltunk együtt, legalábbis nem voltunk boldogtalanok, és ez több annál, mint amit a legtöbb ember elér - ez vajon nem elég?