John Corey Whaley

Az élet néha minden teketória nélkül a kezedbe nyomja a hûsítő limonádét citromkarikával a tetején.

Egyetlen napodat se töltsd tétlenül! Balszerencsét hoz rád. Huszonnégy órányi lehetőséget utasítasz így vissza.

Nincsenek unalmas helyek, csak unalmas emberek.

Ha barátkozni akarsz, olyan dolgokat kell tenned, amiket a barátok szoktak. A barátok telefonálnak, és áthívják egymást.

A világ túl nagy. Az internet pedig túlságosan is az. Nem arról van szó, hogy utálok mindenkit. (...) Csak éppen meg kell védenem magamat, és képtelen vagyok rá, hogy cseverésszek egy csomó idegennel, akikről azt sem tudom, kicsodák, és hol vannak. Mintha nem is lenne igaz az egész.

Egyetlen első szerelem sem múlik el egy csapásra, különösen, ha az illető folyton ott van az orrod előtt, ám te mégsem érheted el.

Minél idősebb vagyok, annál kisebbre szûkül körülöttem a világ. És már nem tehetek ellene semmit. Az élet rövid (...). Legalább meg kell próbálnod élni, mielőtt ott végzed, ahol én - csak számolom a napokat, míg mások úgy nem döntenek, hogy betesznek valahová, ahonnan már nem szabadulhatok. Mert ennek nézek elébe, tudod? Hogy majd valaki kitörli a fenekemet egy olyan helyen, ami tele van haldokló emberekkel.

Néha nem az számít, hogy hol vagyunk. Csak az számít, ki van velünk.

A világ (...) nagy, ijesztő és kérlelhetetlen. Mégis képesek vagyunk életben maradni odakint is.