John Scalzi

Gyûlöltem, hogy én is olyan ember lettem, aki a temetőbe jár a halott feleségét látogatni. Amikor (sokkal) fiatalabb voltam, olykor-olykor megkérdeztem Kathyt, mi értelme ennek. Az az oszló hús- és csonthalom, ami valaha egy ember volt, már nem ember, csak egy oszló hús- és csonthalom. Az ember nincs többé – a mennybe, vagy a pokolba került, valahová vagy sehová. Ennyi erővel egy marhaoldalast is látogathatnék. Aztán megöregszel és ugyanezt gondolod. Csak már nem érdekel. Ennyid maradt.

Amikor tinédzser vagy és szerelmes, azt mindenki tudja, csak te nem, és az, akibe szerelmes vagy.

A világegyetem nem tisztességes (...). Azok, akik ártani akarnak maguknak, nem fognak finomkodni. Nem fognak időt hagyni rá, hogy felkészüljenek. Azzal kell dolgozniuk, ami maguknál van, legyen az bármi. Kezdve az agyukkal.

A haknigazdaságban már egy kis többlet is sokat számít.

Az igazán kedvesek ritkán jutnak hatalmi pozícióba.

Igazából barátokra van szükségem. Olyan barátokra, akik nem akadnak fenn azon, ki vagyok.

A háború csak a gazdagoknak jó. Akik elmehetnek, meg is teszik. Akik nem, szenvednek.

A kínzás sosem eredményez őszinte választ.

Bárkiből lehet próféta. Csak annyit kell mondania, hogy minden, amit mond, Istentől ered. Vagy az istenektől. Vagy valami mindenható szellemtől. Nevezd, ahogy akarod. Az már korántsem olyan lényeges, hogy a kimondott dolgok valósággá válnak-e.

Idővel minden ember alkotta intézmény messzire kerül az alapító szándékaitól.

Az emberi agy már csak ilyen (...). Mintákat hoz létre ott, ahol semmi nincs. Okozatokat lát a káoszban. Történeteket ír, hogy kitöltse a hézagokat. E célból jött létre. Lételeme a hazugság. Ahogy az is, hogy elhiggye azt.