Jovan Ducic

A csókja hideg volt, mint a jeges márvány. Haja gőgös szőke, szeme meg se rebben. Mikor csókot kértem előtte megállván, Hideg hervadt rózsa illatát éreztem.

Mintha ifjúságom bús öregkor lenne. Nem szeret, nem lángol piros szenvedéllyel; Borús, barna árnyék borul a lelkemre, Mely beteg és sápadt, mint hûs, holdas, éjjel.

Te vigaszt keresel. De vigasz az nincsen: Mit vigasznak hívnak, az feledés csupán; Az igaz fájdalom nem szûnik meg sosem.

Lenne bár enyém Ezer élet és száz alak Pusztuljak inkább ennyiszer Mint sem másénak lássalak.