Julie Johnson

Sosem lehet teljesen feldolgozni a veszteséget. Az emberek olyan hülye klisékkel áltatják magukat, mint "az idő minden sebet begyógyít", de bárki, aki megtapasztalta az igazi gyászt, tudja, hogy sosem lesz könnyebb... Csak megtanulunk hazudni önmagunknak meg másoknak: elálcázni a fájdalmunkat, és normálisnak tettetni magunkat.

Az élet nem mindig úgy alakul, mint amire számítunk. A valóság nem olyan, mint a tündérmesék, és a végkifejlet nem mindig boldog. Sőt néha már a kezdet vagy a folytatás sem alakul boldogan.

Ha szeretünk valakit, úgy igazán, szívből - ha fontosabb nekünk a büszkeségünknél, sőt még saját magunknál is - akkor bármit meg tudunk bocsátani neki, akármennyire megbántott vagy elárult.

Előre tudhatjuk, százszázalékos bizonyossággal, hogy azok, akiket a legjobban szeretünk, csalódást fognak okozni nekünk. Ezt a kockázatot vállaljuk fel, amikor a szívünkbe zárunk valakit.

Házasság (...): amikor az ember fogadást köt valakivel a cuccaik felében, hogy örökre szeretni fogják egymást.

Minden érzelemhez megvan a hozzáillő dal (...). Minden könnycsepphez, minden mosolyhoz, minden szívfájdalomhoz és minden győzelemhez. A zene feltüzeli a lelket, és feltárja a legbenső énünket. Áthatja, meghatározza a lényünket. Még akkor is, ha nincs senki más, akihez fordulhatnál, és teljesen egyedül érzed magad, ne feledd, hogy mindig találhatsz vigaszt a dallamokban és ritmusokban, refrénekben és szerelmes dalokban.

Mindenkinek van mivel megbirkóznia önmagában, vagyis egy kicsit mindannyian el vagyunk cseszve: az élet már csak ilyen.

A nagybetûs életben a nagy ő sem feltétlenül tökéletes, hanem ugyanolyan esendő, mint mindenki más.

A tökéletesség nem jön csak úgy magától (...), idő kell hozzá.

A gyász mellbe vágja az embert. Fojtogat minket, úgy érezzük, soha nem állunk belőle talpra. És nem csak azért, mert gyászolunk maga a halál vagy a szívfájdalom vagy a veszteség miatt... hanem azért is, mert gyászoljuk mindazt, ami óhatatlanul, visszavonhatatlanul megváltozik. Gyászoljuk az életet, ami a miénk lehetett volna, ha menet közben nem szaródik el minden.

Hát nem röhejes, hogy valahányszor azt hisszük, a dolgok egyszerûen már nem fordulhatnak rosszabbra - azaz innentől kezdve bármit is vág hozzánk az élet, legalább már meg se kottyan, mert úgysem veheti föl semmi a versenyt azzal a fájdalommal, amit a jelen pillanatban érzünk -, a sors gúnyosan végigmér minket, és azt mondja: "Te idióta, hát még mindig nem érted a lényeget? A dolgok mindig, bármikor fordulhatnak még rosszabbra. Sokkal, de sokkal rosszabbra. Csak figyelj, bebizonyítom!"